Alonso olyan, mintha egy más korszakból pottyant volna közénk

Néhány évtizeddel ezelőtt mindennapos dolog volt, hogy az adott korszak sztárjai (Graham Hill, Jim Clark, Jackie Stewart, meg még sokan mások) ahol csak tudták, megmérették magukat. Nemrég pont Stewart nyilatkozott egy olyat, hogy a modern Forma-1-es versenyzők esetében pazarlás az, hogy csak 18-20 versenyen mutatják meg a tehetségüket, és hogy mire képesek ezzel, adott esetben teljesen más jellegű versenyeken.

Tudom, ma már gyakorlatilag lehetetlen lenne azt megvalósítani, amit a hőskorban. Van ennek egyrészt egy nagyon prózai oka is: sokkal sűrűbbek a versenynaptárak, így pedig sok esetben az esetleg hasonlóban gondolkozó versenyzők fizikailag nem tudnák megvalósítani, másrészt pedig, és ez is érthető, csapataik úgy vigyáznak versenyzőikre, mint egy hímes tojásra. Emlékezhetünk, Robert Kubica mind a mai napig csak próbálkozik a Forma-1-es visszatéréssel egy súlyos ralibaleset óta...

A személyes hőseim mindig azok a versenyzők voltak, akik nem féltek belevágni egy adott esetben teljesen ismeretlen kalandba, és bevállalták, hogy akár el is bukhatnak, de aztán végül a "fő" munkahelyük (lehet egyáltalán ilyenről beszélni abban a korszakban) mellett máshol is sikeresek lettek. Graham Hill például mind a mai napig az egyetlen olyan autóversenyző, aki megszerezte a klasszikus, szó legszűkebb értelmében vett "mesterhármast" (Triple Crown), vagyis nyerni tudott Monacóban, a Forma-1-es nagydíjon, az Indy 500-on, illetve Le Mans-ban is. Az én szememben Mario Andretti is pontosan ugyanekkora kaliber, aki bajnok volt az F1-ben és a CART-ban, illetve nyert Indy 500-at, és bár nem nyert sem Monacóban, sem Le Mans-ban ("csak" kategóriagyőztes és összetett második volt), azzal, hogy nyert viszont Daytona 500-at, valami egészen unikálisat alkotott.

Ennek a korszaknak aztán szép fokozatosan vége szakadt a pályaversenyzők körében, mindenki koncentrált a saját, egyre sűrűbbé váló versenynaptárára, nem jutott sem idő, sem energia, sem lehetőség vendégszereplésekre, a pályaversenyzők között legalábbis alig-alig volt példa erre, inkább az valósult meg, hogy az F1 után elmentek az idősödő/ilyen-olyan okokból kiszoruló versenyzők Le Mans-ozni vagy a CART-ba. Az utóbbi években, évtizedekben inkább csak a ralisok között akadt kivétel ilyenből, például a WRC-legenda Sébastien Loeb már nagyjából mindent kipróbált már, sokzor több dolgot párhuzamosan (és milyen ügyesen!), de Petter Solberg is nyert már a rali-világbajnokság óta a ralikrosszban is.

Ez a trend, az én személyes legnagyobb örömömre kezd ismét egyre jobban begyűrűzni a Forma-1-be, és úgy általában a pályaversenyzés világába. Emlékezhetünk rá, tavaly mekkora hír volt, hogy Fernando Alonso csapatfőnökével, Zak Brownnal egyetértésben úgy döntött, "átruccan" az IndyCar messze legfontosabb versenyére, az Indy 500-ra, és egy McLaren-Andretti Autosport "szerelemgyerekben" megnézi, mire képes. Sokan kétkedve fogadták ezt, Lewis Hamilton például szerintem a mai napig nem érti, miért volt jó kollégájának, hogy elindult Indianapolisban, pedig erre valószínűleg csak egy válasz van: az autósport iránti szerelemből. És valószínűleg pontosan emiatt vállal be egy gyakorlatban dupla szezont, hiszen legyen bármilyen fárasztó is, párhuzamosan fog versenyezni a Forma-1-ben és a WEC-ben is, ilyen vállalkozásra pedig időtlen idők óta nem volt példa.

Jó ezt látni. Olyan retro-érzésem van, de ez egy nagyon jó érzés.