Clay Regazzoni, a Ferrari és az F1 "majdnem" világbajnoka

Tíz hosszú éve, hogy a 2006-os bolognai Motor Show-ról hazafelé tartva egy kamion útját állta Clay Regazzoninak. A probléma csak azzal volt, hogy ez a nyílt autópályán történt, az ekkor hatvanhét éves pilóta pedig minden valószínűség szerint igen gyorsan, nagyjából 100 km/órával közlekedett...Nem élte túl az ütközést.

Eleinte csak kísérő volt

De ki is volt valójában Clay Regazzoni, a valaha volt legjobb svájci pilóta, aki annyi örömöt adott a hetvenes években a Ferrari-drukkereknek? Eleinte még csak barátját, Silvio Mosert kísérte versenyekre, akinek egyébként szintén ígéretesen alakult a karrierje a hatvanas évek elején (később ő is bemutatkozott a Forma-1-ben, azonban végül sosem lett igazán sikeres). Később aztán őt is beszippantotta az autóversenyzés világa, majd a hegyiversenyek után 1965-ben már a Forma-3-as sorozatokban versenyzett.

1968-ban már a bolognai Tecno csapat színeiben versenyzett, amely 1968-ban fellépett a Formula-2-be. 1970-ben aztán megszerezte a bajnoki címet is. Ebben az évben már ráadásul szerződése volt a Ferrarival, és az olaszoknál a júniusi Holland Nagydíjon be is mutatkozhatott. Első versenyén rögtön negyedik lett Jochen Rindt, Jackie Stewart és Jacky Ickx mögött. Nagy-Britanniában ismét negyedik lett, majd Ausztriában a Ferrari kettős győzelmet aratott, elöl Ickxszel, mögötte Regazzonival.

Clay Regazzoni már karrierje első évében, 1970-ben harmadik helyet szerzett a világbajnokságon

Pályafutása mindössze ötödik versenyén egy monstre csatába keveredett Stewarttal, Denny Hulme-mal, Rolf Stommelennel és Jean-Pierre Beltoise-zal. Ők öten az Olasz Nagydíjon kiemelkedtek a mezőnyből, és igen látványos csatákat vívtak egymással mind a hatvannyolc kör során. Végül oroszlánként harcolva az ötösből Regazzoni került ki győztesen, de csak öt másodperccel tudta megelőzni a többieket. Ha nem történtek volna szombaton azok, amik történtek, alighanem a célegyenesben felrobbant volna a tribün: Ferrari-győzelem, egy fogadott olasszal a volánnál...viszont azon a hétvégén a Forma-1 és az összes szurkoló gyászolt: a szombati időmérő során életét vesztette a később posztumusz is világbajnoki címet szerző osztrák Jochen Rindt, miután a Parabolicában menthetetlenül elszállt Lotusával. A furcsa és tragikus szezon végén végül Regazzoni annak ellenére szerzett harmadik helyet, hogy a szezon első hat futamából ötön sem volt ott: 33 pontjánál csak a világbajnok Rindt és csapattársa, Jacky Ickx szerzett több pontot (45, illetve 40).

Vidám, lenyűgöző, és egy kicsit bogaras

A hetvenes évek svájci playboya

Enzo Ferrari, a legendás csapatfőnök azonnal tudta,hogy magához kell láncolnia a svájci szupertehetséges harcost. Az olaszok számára nincs nagyobb tett annál, ha valaki Monzában, ráadásul a Ferrari színeiben, tiszteletbeli olaszként (Regazzoni Svájc olaszajkú részéről, Ticino kantonból származott) Monzában futamot nyer - innentől minden olasz és minden svájci Clay Regazzoninak szurkolt. Ráadásul egy rendkívül szerethető személyiség is volt, aki megélte és élvezte, ezzel egyidőben viszont meg is szenvedte az életet, egy olyan versenyző, aki mindig a maximumra törekedett és tele volt energiával. Emiatt bár a legtöbbször kedves és udvarias volt, ha nem úgy alakultak a dolgok, ahogy ő azt eltervezte, hozzátartoztak a személyiségéhez a dühkitörések is.

Vezetési stílusa is (főleg karrierje elején) agresszív volt, olyan, ami egyetlen centiméterből sem engedett a pályán. Egyszer maga a csapatfőnök, a korlátlan úr Enzo Ferrari nyilatkozott róla: "Clay egy palyboy, aki szabadidejében versenyeken indul." Emellett viszont elsőrangú tesztpilóta is volt, aki rendkívül pontos információkkal szolgált a mérnököknek az autó viselkedéséről és a saját igényeiről is. Az akkori technikai igazgató, Mauro Forghieri is dicsérte őt annak idején: "Clay elhozta a jókedvet a csapathoz abban a korszakban, amikor minden a tökéletességről szólt." Két szakaszban összeset hat évet töltött Maranellóban, karrierje kezdetétől egészen 1976-ig. Ezt az időszakot 1973-ban vágta ketté, amikor a BRM-nél futott (egy nem túl sikeres) szezont.

Világbajnok 500 méterig

1974-ben egészen az utolsó futamig vezette a világbajnokságot (a kép 1973-ban készült)

Messze legjobb éve az 1974-es volt, amikor egészen az utolsó versenyig vezette a vb-összetett tabellá, holtversenyben Emerson Fittipaldival. De Ferrarija pont az utolsó versenyén hagyta cserben. Az utolsó sorból csak a tizenegyedik helyig tudott felkapaszkodni a futamon, míg "Emmo" negyedik lett, és az ezért szerzett három ponttal világbajnok.

Mauro Forghieri később így emlékezett vissza az 1974-es szezon utolsó hétvégéjére: "Clay autója nem volt tökéletes állapotban egy tesztbalesetnek köszönhetően, néhány héttel korábbról. Amikor az autót megjavították, én nem voltam jelen, mert mással kellett foglalkoznom, ráadásul csak szombat este értem Watkins Glenbe, így nem tudtam részt venni az időmérőn. A késésem annak volt köszönhető, hogy észrevettem, kiesett a zsebemből az útlevelem. Visszamentem ugyan érte, nem is volt messze, de ezzel két napot vesztettem. Clay autója emiatt egyértelmű, hogy nem volt tökéletes. Végül az én késésemnek köszönhetően, a nem tökéletes autóval második lett a vb-n, három ponttal lemaradva Fittipalditól”.

Maga Regazzoni ironikusan így kommentálta az 1974-es évét: “500 méterig világbajnok voltam, mert a rajt után fél kilométerrel Fittipaldi McLarenje elé kerültem. De nem csak ezen múlt a vb-címem. A szezon elején a Ferrarinál Niki Lauda mögé állt a csapat, így eleinte még akkor sem kaptam kellő támogatást, amikor már én vezettem a világbajnokságot. Másrészt elkövettünk néhány hibát is, mint például a katasztrofális zeltwegi kerékcsere."

Hét futamgyőzelem, öt a világbajnokság keretein belül

A Ferrari 1974-ben még akkor is inkább Niki Laudát (balról a második) támogatta, amikor már Regazzoni vezetett összetettben

A Ferrarival megnyerte rögtön első évében a monzai Olasz Nagydíjat 1970-ben, 1974-ben a híres-hírhedt Nordschleifét hódította meg, majd egy évvel később ismét győzött az olasz futamon. Azon a napon a célegyenes tribünjén óriási ünneplés vette kezdetét, ugyanis a harmadikként célba érő Niki Lauda világbajnoki címe ezzel a helyezéssel vált biztossá. 1976-ban is aratott is vb-futamgyőzelmet, ekkor a Nyugat-Amerikai Nagydíj trófeája lett az övé Long Beachben úgy, hogy a rajttól kezdve, az elsőtől az utolsó méterig vezette a versenyt. Ezen kívül megnyert két olyan versenyt, amiket bár a Forma-1 szervezett, világbajnoki pont nem járt értük. Ilyen volt az 1971-es Race of Champions Brands Hatchben, valamint a dijoni Svájci Nagydíj négy évvel később.

"Többet nem ülök be mellé!"

Vezetési stílusa a versenypályákon kívül is hírhedt volt. Még 1976-ban kellett elkísérnie a sportigazgató Luca di Montezemolót Rómába, hogy a miniszterelnökkel, Giulio Andreottival találkozzon. Miel késésben voltak, Regazzoni minden versenypályán szerzett tapasztalatát bevetette. Montezemolo aztán remegő lábakkal szállt ki az autóból: "Nem akarom még egyszer átélni azokat a pillanatokat, amiket akkor az autópályán!" Mauro Forghieri is átélt ezt-azt Regazzoni mellett az anyósülésen egy Montecarlo-Maranello úton. A technikai igazgató csak annyit mondott a fuvar után: "Soha többet!" 

Az olasz rendőrök mindent elnéztek neki. Amikor az autópálya-rendőrség egyik vezetőjével vacsorázott Modenában, a fejes azt mondta neki: "Ha egyszer bajba kerülsz, csak hívj fel, és mindent elrendezek!" Egyszer, amikor a rend éber őrei tényleg lekapcsolták őt, gyorsan észrevették, kiről is van szó. Ennyivel engedték útjára: "Vigyázzon magára, mert vannak olyanok, akik rosszul vezetnek!"

Az Ensign, a Shadow és az utolsó győzelem a Williamsnél

Pályafutása ötödik, egyben utolsó futamgyőzelmét ezzel a Williamsszel szerezte 1979-ben

1977-ben a Ferrari az argentin Carlos Reutemannt ültette Regazzoni helyére, aki így a jóval gyengébb Ensignhez szerződött. Itt nem igazán tudta elviselni a sikertelenséget, és egy szezon után továbbállt a Shadowhoz, de 1978 is csalódással ért véget. 1979-ben az akkor még csak az első lépéseket megtevő Williamshez igazolt, amely hivatalosan az arab szponzorai nevével indult. Már ekkor a csapatnál dolgozott a zseniális tervező Patrick Head, csapattársa pedig az egy évvel későbbi világbajnok Alan Jones volt. Angliában aztán győzelmet aratott a Williamsszel, bár a csapatfőnök inkább Alan Jones sikerének örült volna. Ezt Regazzoni nemes egyszerűséggel intézte el: "Bocsánat, Frank!" Ez volt egyébként utolsó sikeres éve, ennek a győzelemnek és további négy dobogós helyezésnek köszönhetően ötödik lett év végén.

1980-ban aztán visszatért az Ensignhez, ám ez az időszak keserű véget ért. Március harmincadikán, a szezon negyedik futamán, az Amerikai Nagydíjon, Long Beachben vendégeskedett a mezőny. Amikor Regazzoni fékezni szeretett volna, a fékpedál egyszerűen széttört, és az autó és versenyzője nagy sebességgel csapódott a betonfalba. Hosszú-hosszú rehabilitáció következett, de lábai már sosem lettek épek: örök életére tolószékbe kényszerült.

A rengeteg baleset és a halál torka

Clay Regazzoni többször nézett szembe közvetlen közelről a halállal. Még Formula-3-as karrierje idején, Monacóban egy baleset során csúszott be fél autójával a szalagkorlát alá, azonban a reflexei a helyén voltak - idejében behúzta a nyakát, így nem fejezte le őt a szalagkorlát. 

1973-ban, amikor a BRM-nél versenyzett, egy másik versenyzőtársnak köszönhette az életét: Dél-Afrikában az autója egy baleset során kirepült a pályáról, és lángra kapott. Mivel nem tudott kiszállni, félő volt, hogy bennég az autóban, azonban a balesetben szintén érintett Mike Hailwood kiszabadította őt a tűzből.

Az 1977-es Indy 500 során egy újabb látványos baleset részese volt, ezen a versenyen a Theodore Racing McLaren-Offenhauserével vett részt. A 31. körben elvesztette uralmát az autó felett, eltalálta a külső falat, majd a pálya belsején pördült meg többször autójával, de csodával határos módon sérülések nélkül szállt ki autójából. Aztán ott volt az 1980-as amerikai eset, amely pályafutása végét jelentette.

A család szeretete mindenek előtt

1985-ben, néhány évvel súlyos, bénulást okozó balesete után

A rendkívül hosszú lábadozás során sem állt le, és sorstársai, a hozzá hasonlóan mozgássérült emberek problémáinak szentelte életét, és vezetési kurzusokat szervezett nekik. A saját autóinál is értelemszerűen mindent át kellett alakítania, hogy a működésképtelen lábai ellenére vezetni tudjon. A kurzusokat a vallelungai pályán tartotta, és aki megfelelt a program végén, tiszteletbeli versenyzői oklevelet kapott. A vezetésoktatáson kívül létrehozott egy mozgássérült embereket segítő alapítványt is.

Eleinte édesapja szerelőműhelyében tanult, nem sokkal később pedig megismerte feleségét, a szintén helybéli Maria Piát. Ők ketten 1966-ban házasodtak össze, majd két gyerekük született, Alessia és Gianmaria. Annak ellenére, hogy a gyerekeit nagyon szerette, néhány év után elvált feleségétől, és a határ túloldalára, a franciaországi Mentonba költözött, valamint fenntartott egy lakást Montecarlóban is.

Egy idő után minden svájci kapcsolatát felszámolta, legalábbis ami a lakcímet illeti, mert már jó néhány éve a sarkában jártak az adóellenőrök. “A régi szép időkben, amikor versenyeket nyertem, egyetlen politikus vagy kantoni elöljáró sem hívott fel csak azért, hogy azt mondják: Gratulálunk, nagyon jó voltál..."