Azt hittem, elpusztíthatatlan vagy...

Ma hat éve, hogy a MotoGP Maláj Nagydíján életét vesztette a királykategória egyik legnagyobb tehetségének tartott Marco Simoncelli, a Gresini motorosa. Mintha tegnap lett volna.

Sose voltam az a tipikus sportrajongó. Persze nekem is megvoltak a kedvenceim, de valahogy sose tudtam olyan intenzíven megélni a rajongásom imádott sportolóim iránt, mint egy átlagember, aki, ha máshol nem, hát interneten tűzbe (meg kommentháborúkba) ment rajongása tárgyáért. Azért nekem is vannak kedvenc sportolóim. Vagyis ma már inkább csak voltak, mert gyerekkorom hősei szinte már mind abbahagyták, aki pedig nem, az is afelé halad.

Mondjuk így belegondolva rajongásig szeretett sportolóból sem volt túl sok az életemben, és ahogy öregszem, egyre inkább az az érzésem, hogy már nem is lesz. A szűk körbe nálam Raúl González, a Real Madrid focistája fért be, illetve néhányan a technikai sportok világából: Mika Häkkinen, Tomi Mäkinen, Kimi Räikkönen (talán már meséltem a finn-fétisemről, de ha nem, egyszer majd megteszem), valamint Valentino Rossi, a Doktor.

Középiskolás éveim vége felé arra gondoltam, hogy én jól megleszek a szívemben velük, nincs már hely másnak. Aztán egyvalaki, egy loboncos frizurájú srác tett róla, hogy legyen. Ő volt Marco Simoncelli. Első emlékeim vele kapcsolatban még a 125-ös géposztályra datálódnak, és ezek az emlékek, nos, nem túl szépek. Azt gondoltam: ki ez az őrült? Soha nem fog sikereket elérni. Aztán 2004-ben a nyolcadliteresek között csak megszerezte első győzelmét, 2005-ben pedig ehhez hozzátette a másodikat is, utóbbi évben pedig számos dobogója miatt az évet az ötödik helyen zárta.

2006-ban a Rossi-imádó srác felment a "kettőötvenbe", nekem pedig itt került végleg a látóterembe. Mondjuk itt sem indult egyszerűen a kapcsolatunk, ugyanis úgy voltam vele: "Na, Marco, te se lettél higgadtabb, hogy fogsz te így nyerni?" 2006-ban és 2007-ben nem is sikerült. A stabil pontszerzéseknél nem jutott előrébb, és még mindig megvoltak a hajmeresztő manőverek - és a hajmeresztő bukások.

2008-ban aztán, szinte varázsütésre minden összeállt. Két kiesés után előbb jöttek a dobogók, majd "Sic" (mert a Sim rövidítést Julián Simón már lefoglalta) itt is elkezdett nyerni. Év végén hatnál állt meg, aminek az eredménye egy világbajnoki cím lett Álvaro Bautista előtt. És hogy Simoncelli mennyire pengeélen táncolt: amíg élek, nem fogom elfelejteni az azévi olasz futamot Mugellóból, amikor Héctor Barberá nekiszaladt Simoncelli motorjának, majd óriásit perecelt a célegyenesben. Barberá kiesett, ő megúszta, és végül nyert.

2008 végén már azt vártam, hogy a vb-cím vajon melyik MotoGP-istállóhoz repíti Simoncellit, de ekkor még csalódnom kellett, és még egy évig a negyedliteresek között kellett szurkolnom neki. Micsoda problémák, igaz? 2009-ben is majdnem összejött a vb-cím, de a szezon elején sérülés miatt kihagyott katari futam, az azt követő japán nullázás és a későbbi három kiesés megpecsételte a sorsát a vb-címet illetően. Aojama és Barberá megelőzte, de az évvégi összetett dobogó ebben az évben is összejött, Sic harmadik lett.

Hogy mit szerettem annyira Simoncelliben? Egyrészt a végtelen optimizmusát. Elképzelhető, hogy az idő szépíti csak meg az emlékeket, de csak olyan képeket tudok róla felidézni, amelyen vagy teli szájjal vigyorog, vagy minimum jókedélyű, esetleg elszánt. Nem emlékszem tőle különösebb csalódottságra. Másrészt a színtiszta őrületet. A végtelen elszántságot, amivel hegyeket tudott megmozgatni. Ahogy említette, végig pengeélen táncolt, nem egyszer bukott, nem egyszer sérült meg, de ez az akarat jutatta el a 2008-as negyedliteres vb-címhez és a következő évi harmadik helyhez is.

Amikor esetleg túlzott lelkesedésbe csapott át a küzdeni akarása, mindig arra gondoltam: "Az istenit, Marco, vigyázz magadra..." Vigyázni mondjuk a legkevésbé sem vigyázott, de valahogy mindent megúszott.

A két jó negyedliteres szezon eredménye egy királykategóriás szerződés lett a 2010-es szezonra, én pedig büszkén verhettem a mellem a MotoGP-t szerető ismerőseimnek: "Látjátok, megmondtam, hogy eljut a MotoGP-ig!" És amit addig én, elkötelezett rajongója is gyakorlatilag elképzelhetetlennek tartottam: Sic lehozott egy tükörsima szezont 2010-ben. Mindössze kétszer esett ki, az összes többi versenyen pontot szerzett. Volt negyedik is, ami az akkori Gresinivel nem akármilyen eredmény volt. Az újoncok közül csak Ben Spies volt jobb nála, engem pedig mérhetetlen büszkeség töltött el. Ne kérdezzétek miért, semmi okom nem volt rá a jó eredményein kívül.

Jöhetett 2011, amikor mindenki többet várt már tőle - ő maga is. Kapott a feneke alá egy "félgyári" Gresinit, amellyel megjött a minőségi ugrás - már ha be tudta fejezni a versenyeket. Kezdtem megijedni: visszatért a régi Simoncelli? Marco kiesett Spanyolországban, Portugáliában, Nagy-Britanniában és az USÁ-ban is, és talán a nagyobb téttől megrészegülve olyan manővereket is bevállalt, amivel saját maga és mások épségét is veszélyeztette. Ő maga mindent megúszott, de nem egy rivális ellenszenvét kivívta hajmeresztő manővereivel - például az örök megmondóemberét, Jorge Lorenzóét.

Azt hittem, Sic elpusztíthatatlan. Ő volt a Terminátor. Csak ment, ment és ment tovább a maga megszokott kedélyességével (és a megszokott, sisakból kilógó frizurával), senki és semmi nem érdekelte. Legfőképpen a kritikák. Neki lett igaza: hitt magában, és előbb-utóbb jöttek az eredmények. Barcelonában és Assenben egy pole-pozíció (ezeket legnagyobb sajnálatomra nem sikerült jó eredményre váltania), Csehországban pedig végre-valahára az első dobogó. Oké, gondoltam, Marco helyben van, innen már csak jobb lehet.

Lett is: új kedvenc motorosom produkált egy igen erős sorozatot azzal, hogy a San Marinó-i, az Aragón és a Japán Nagydíjon második lett, Ausztráliában pedig már csak egy ember volt jobb nála, Casey Stoner. Reménykedtem, hogy kis szerencsével akár a győzelem is meglehet pártfogoltamnak, de egy dobogó már semmiképp sem tűnt a valóságtól elrugaszkodott vágynak.

Jöhetett a Maláj Nagydíj. Bár nagyon szerettem volna, nem láttam a futamot, ugyanis épp kézilabdameccsem volt aznap, amelyre rögtön reggel indulnunk kellett. Még oda se értem a meccsre, a csapatbuszon hallom a híreket a rádióban: meghalt a MotoGP egyik versenyzője. MIVAN? Látatlanban is nagyon sajnáltam az esetet, ugyanis minden élsportoló sérülését sajnálom, pláne egy haláleset letaglóz. Aztán hazaértem. Megnéztem a versenyösszefoglalót, amiben egyszer csak azt láttam (még nem törölték a balesetről szóló felvételt), hogy egy fehér motor keresztben szánkázik a külső ívről a belső felé, Valentino Rossi és Colin Edwards pedig nem tudja elkerülni. Egy Gresini volt az, Marco Simoncelli Gresinije. Az olasz fejéről még a sisak is lerepült, akkora volt az ütközés ereje. A baleset során Edwards is megsérült, de (a legnagyobb tisztelettel, Colin) ekkor ez senkit sem érdekelt, mindenki Simoncelliért aggódott.

A versenyt azonnal leintették piros zászlóval, később pedig nem is indították újra. A legijesztőbb talán Valentino Rossi üres arckifejezése volt, amint maga elé meredve ül a Ducati bokszában. A barát, a példakép talán sejtett valamit. A baleset után néhány órával pedig bekövetkezett, amitől mindenki félt: Marco Simoncelli meghalt. Az istenit, Sic, azt hittem, elpusztíthatatlan vagy!

Hozzászólás írása
Hozzászólás mutatása
Bővebben erről a cikkről
Sorozat MotoGP
Esemény Malajziai Nagydíj
Pálya Sepang International Circuit
Versenyzők Marco Simoncelli
Csapatok Gresini Racing
Cikk típusa Portré
Címke gresini, gresini honda, malajziai nagydíj, maláj nagydíj, marco simoncelli, motogp