Szato és Indianapolis, avagy a japán karrierjének két legnagyobb sikere

Furcsa viszonyuk van a japánoknak a Forma-1-gyel, tágabb értelemben véve pedig az autósporttal. (Általában) zseniális autóik vannak - jó, az újkori Hondát most hagyjuk... - de a versenyzőik finoman szólva sincsenek a helyzet magaslatán. Időről időre megpróbálkoznak japánok az F1-ben, de még dobogót is csak hármat tudtak felmutatni eddig a száguldó cirkusz történelmében. Pedig voltak páran, akik próbálkoztak...

Ilyen volt a ma már 41. születésnapját ünneplő Szató Takuma. Ha valaki a nyugati névsorrendet szokta meg, Takuma Sato, ezen nem veszünk össze. A japán...nos, valljuk be, leginkább hajmeresztő megmozdulásairól ugrik be mindenkinek. Előfordult az is, hogy Spában Michael Schumacher versenyét tette tönkre, a német pedig mérgében leverte Szato sisakrostélyát.

Volt viszont egy futam hétéves, 2002-től 2008-ig tartó Forma-1-es karrierje során, amikor a japánnak minden összejött. 2004-ben a BAR Honda talán legjobb szezonját futotta, a Renault még nem volt igazán jó, a McLaren pedig egy átmeneti időszakban volt, így a csapat volt a Ferrari mögött a második erő - ez végül a konstruktőri tabella ponttáblázatán is megmutatkozott, ráadásul győzelem nélkül.

A prímet Jenson Button vitte csapaton belül, Szatónak egyetlen futam jutott, azt viszont tényleg nem veheti el tőle senki: a szezon kilencedik futamán, az Amerikai Nagydíjon, az indianapolisi road pályán nyilván a Ferrari dominált, mögöttük viszont ezúttal nem Button tűnt fel a BAR-ral, hanem Szato, aki harmadik rajthelyét a futamon is egy ilyen helyezésre váltotta. Ez előtt és ez után is csak néhány szebb és brusztolósabb pontszerzés jutott neki, így valószínűleg megegyezhetünk abban, hogy messze ez legszebb eredménye a száguldó cirkuszban.

Szato 2008-ban, akkori csapata, a Super Aguri megszűnésével távozott, és 2010 volt, mire megtalálta a helyét: az IndyCarban szerzett magának autót, a KV Racingnél. Az alaptézis itt is igaz volt rá: gyors, de agyament megmozdulásai miatt egy-két szép kivételtől eltekintve nem tudott konstans jó teljesítményt nyújtani. Előfordult az is, hogy annyira akarta a győzelmet, hogy a 2012-es Indy 500-on például az utolsó körben akarta megelőzni az élen haladó Dario Franchittit, azonban ilyenkor már az indulatok a tetőfokára hágnak - nem is bírta cérnával, kiesett, végül csak tizenhetedikként értékelték. Legalább a szurkolók díjazták a hozzáállását, hogy ráment a győzelemre.

Az említett 2012-es szezonban egyébként Szato megszerezte első két dobogós helyezését (a brazil kiránduláson, valamint Edmontonban lett előbb harmadik, majd második), 2013-ban pedig már a győzelem is összejött neki a Long Beach-i városi pályán, amelyet gyorsan megfejelt egy újabb dobogóval Sao Paulóban.

De ahogy szó esett róla, a konstans teljesítmény csak nem akart jönni, és negyven felett ez már valószínűleg nem is reális nála. Több, mint 100 versenyből öt dobogó, ebből egy győzelem. Meg néhány elszórt pole-pozíció. Egészen 2017-ig Szato valószínűleg a legkevésbé sem gondolta, hogy IndyCar-karrierjében is messze a legendás indianapolisi pálya kerül majd a középpontba. Nem is volt különösebb előjele, ugyanis az első öt futamon mindössze egy top 10-es helyezést tudott felmutatni, még a szezonnyitó St. Petersburg-i futamról.

Aztán a 2017-es Indy 500-on feltette a koronát pályafutására, amely alapján hazájában már így is nemzeti hősként tisztelték: hiába volt ott a nagy dérrel-dúrral Amerikába átcsábított "félig" csapattárs (Alonso a McLaren és az Andretti Autosport közös projektjében kapott autót), hiába voltak nála az Andrettin belül amerikai szinten jóval sikeresebb csapattársak, Szato volt az, akinek minden klappolt, és ő szelte át a célvonalat elsőként Hélio Castroneves és az újonc Ed Jones előtt, nemzeti hősi (félisteni?) státuszba emelkedve hazájában.

Indianapolistól Indianapolisig.