Valójában milyen érzés belépni az F1-es paddockba?

Ritkán szoktam igazán személyes cikket írni a Forma-1-ről, hiszen minket, szerkesztőket a motorsport köt össze az olvasóinkkal. Ez a közös szenvedélyünk. Azonban a hétvégén 13 év után vált valóra az álmom, vagyis beléphettem az F1-es paddockba, ami számomra olyan maradandó élményt nyújtott, hogy ezt meg kell osztanom veletek is.

13 éves lehettem, amikor első pillantásra beleszerettem a Forma-1-be. A mai napig nem tudom, hogy történt, hiszen a családban senki sem rajongott a motorsportért, a barátaim a mai napig nem is nagyon értik, hogy én mit szeretek az F1-ben, de engem valamiért mégis magával ragadott. Abban az évben döntöttem el, hogy egy nap igenis a Forma-1 lesz a munkám és az életem. 

Nyilván, ahogy szinte mindenkinél, az egész rajongással kezdődött, illetve többször kilátogattunk a Magyar Nagydíjra is, csakhogy ez nekem sosem volt elég. Mindig is szerettem volna megérteni és látni, hogy mi zajlik a garázsokban, a gyárakban, hogy tudjam, mégis mennyi munka egy ilyen versenyképes sportot üzemeltetni a mindennapokban. 

Számomra a mai napig elképzelhetetlen, hogy egy szabálykönyv alapján a világ minden tájáról érkezett szakemberek csapatokat alkotva pár másodpercen belüli autókat tudnak építeni. Amikor a század-, sőt az ezredmásodpercek is soknak számítanak. Bámulatos. 

Vagyis 13 évvel ezelőtt eldöntöttem, hogy egy nap vagy így vagy úgy, de bejutok a paddockba. Az álmom múlt csütörtökön vált valóra, miután átvettem a sajtóbelépőt, és egyszer csak ott találtam magam a motorhome-ok között. Ahogy a forróságban végigsétáltam a bokszutcában, egészen a sajtóközpontig egyszerűen nem tudtam betelni a látvánnyal. Bár a szerelők és a csapattagok még nagyban készülődtek, a hangulat már megvolt. 

Hogy őszinte legyek én utána négy napig, amikor csak tehettem a cikkírás mellett, a nagy hőségben is fel alá sétálgattam - beleértve a parkolót is, ahol amellett, hogy közelebbről is meg lehetett figyelni a pályán köröző F1-es autókat, szemügyre lehetett venni a versenyzők és a csapatfőnökök közúti járgányait, melyeket a magyar hétvége alatt használtak. 

Ami talán összességében a legnagyobb meglepetést jelentette, hogy az F1-es versenyzőket messze nem "barikádozták" el annyira, mint azt gondoltam. Teljesen természetes volt ugyanis, hogy a paddockban elsétáltam akár Kimi Räikkönen, akár a Ferrari csapatfőnöke, Maurizio Arrivabene mellett. Amikor pedig esélyem nyílt interjút készíteni Charles Leclerc-kel és Marcus Ericssonnal, akkor a létező leghétköznapibb módon először kezet fogtak és bemutatkoztak, majd leültünk és megválaszolták a kérdéseimet.  

Igaz, ami igaz, nagyon szemfülesnek kell ám lenni, hiszen a csapattagok éppen olyan ruházatban járkálnak, mint a versenyzők, mérnökök vagy csapatfőnökök, vagyis azt hiszem a négy nap alatt megtanultam felemelt fejjel, figyelmesen sétálgatni. (Nem úgy, ahogy az utcán szoktam, elmerülve a saját világomban...)

Paddock bejárat

Fotó készítője: Mark Sutton / Sutton Images

Ugyanakkor amilyen természetességgel zajlik az élet a paddockban - ahol mindenki rohan valamerre, legyen szerelő, TV-s, újságíró vagy csak éppen fotós - addig a sajtóközpontban meglepően nagy a nyugalom. Mindenki csendben végezni a munkáját a szinte egész nap tartó motorzúgásban.

Arról nem is szólva, hogy az F1 rohanó világához tartozik, hogy minden programot egymásra szerveznek. Tehát olyan opció nincs, hogy minden eseményen, sajtótájékoztatón, versenyen, egyeben részt vegyél. Mindig választani kell: vagy figyeled, ahogy az autók leparkolnak a bokszutca végén az időmérő vagy a verseny végén, vagy meglesed a "karámban" interjút adó versenyzőket, vagy a képernyőkön keresztül nézed a TOP 3 ünneplését, vagy beszaladsz a bokszutcába, hogy összefuthass egy-egy hírességgel. Ilyenkor sajnálja csak igazán az ember, hogy egyszerre nem lehet több helyen...  

Vasárnap

A hétvége fénypontja azonban egyértelműen a vasárnapi versenyzői parádé volt. Az az érzés, amikor ott állsz a vörös szőnyeg mellett, és a versenyzők karnyújtásnyira sétálnak el melletted, miközben szinte mellettük állva figyelheted, ahogy interjút adnak a célegyenesben, tényleg leírhatatlan. Ha pedig megfordulsz, és a szurkolókat figyeled, akkor érzed az energiát, ami áramlik a levegőben. Egészen elképesztő érzés. 

Sőt, a legmélyebb tiszteletem mindenki előtt, aki a hétvégén a forróságban kilátogatott a Hungaroringre, majd a fedetlen lelátókon végigkövette a verseny eseményeit. Emberfeletti teljesítmény - legalább felér azzal a kitartással, amit a versenyzőktől láthattunk az akár 50-60 fokos pilótafülkékben. 

Ami egyébként azért meg is látszott rajtuk, miután kiszálltak az autóból, és a mérlegelést követően azonnal a média elé nem siettek, hogy beszámoljanak a friss élményeikről. Tudom, hogy itt senkit sem "szabad" sajnálni, hiszen ez a pár izzadságcsepp mi is azért a több millió euróért, amit évente zsebre tehetnek, de azért megjegyezném, a Forma-1 tényleg kemény meló. 

Persze ami kívülről látszik az a csillogás, a luxus és a gazdagság, de a királykategória sokkal több ennél.

A paddockban is megtalálhatóak azok a hétköznapi dolgok, amiket nap mint nap mi is használunk - gondolok itt arra, hogy a kukásautó éppúgy behajtott a paddockban vasárnap este, mint ahogy a Mercedes szerelője papírtörlővel törölgette a csapat motorhome-jának oldalát az eső után. 

Nagy tanulság, hogy az F1-es dolgozók is csak emberek. Legyenek szerelők, mérnökök, sajtósok, sőt akár versenyzők. Hiszen a Sky Sports vagy a BBC stábja éppen annyira izzadt, mint a szurkolók a lelátókon vagy a csapatfőnökök éppúgy ettek együtt a csapattagjaikkal, mint ahogy a versenyzők is. Vagy Fernando Alonso éppen olyan lelkesedéssel követte a betétkategóriákat a sajtóesemény végeztével, mint a legszenvedélyesebb szurkolók, akik este 8-kor hagyták csak el a Hungaroringet. 

 

Fotó készítője: Andrew Hone / LAT Images

Összegzés

Ha most valaki megkérdezné tőlem, hogy milyen jelzővel illetném életem talán legkülönlegesebb négy napját, szerintem nem tudnék válaszolni. Annyi élmény ért, és annyi mindent láttam, hogy még most sem tudom igazán feldolgozni a történteket. Ami viszont megnyugtat, hogy 13 évvel ezelőtt azt álmodtam meg, ami tényleg boldoggá tesz. 

Amikor ugyanis ott álltam a célegyenesben, a versenyzői parádé alatt, átfutott rajtam az a hidegrázós érzés - az érzés, amit azt hittem, hogy akkor fogok átélni, mikor először beléptem a paddockba. Amire vártam, hogy visszaigazolja, igenis megérte a sok-sok éves munkám és a sok áldozat, amit azért hoztam, hogy ezt az egy pillanatot átélhessem és beléphessek az F1 "színfalai mögé".

Ahogy a mondás is tartja: ami késik, nem múlik.