Jackie Stewart - a repülő skót, a biztonság nagykövete

Más világ volt még a Forma-1-ben Jackie Stewart pályafutása idején. Akkoriban úgy tartották, hogy egy F1-es versenyzőnek kétharmad esélye van arra, hogy meghal egy versenyen. Csak abban a nyolc évben (1965-73), amíg Stewart versenyzett, tizenegyen vesztették életüket verseny- vagy tesztbalesetben. Olyan versenyzők estek áldozatul szenvedélyüknek, mint az ígéretes tehetség, egyszeres futamgyőztes Lorenzo Bandini, a kétszeres dobogós Piers Courage, a borzalmas halált szenvedő Roger Williamson, vagy éppen az addigra már szintén futamgyőztes Francois Cevert. A korszak legnagyobb nevű halottja kétségkívül Jochen Rindt volt, aki 1970-ben úgy vesztette életét az Olasz Nagydíjon, hogy tetemes előnye volt, ennek köszönhetően pedig halála ellenére is megszerezte a világbajnoki címet. Rindt máig a Forma-1 történetének első, és reméljük, hogy legutolsó posztumusz világbajnoka.

Stewart berobbant a Forma-1-be, ugyanis 1965-ben rögtön újonc szezonjában futamot tudott nyerni

Ebben a korszakban mérette meg magát a Forma-1-ben Jackie Stewart, akinek tehát folyamatosan azt kellett látnia, hogy sorra hullanak el riválisai és barátai. Ennek ellenére mindennel megküzdött, és már rögtön első szezonjában futamot tudott nyerni, hogy aztán 1968-ban már második legyen összetettben. 1969-ben a világbajnoki címet is megszerezte, amihez aztán 1973-as visszavonulásáig kétévente még kettőt hozzátett.

Első vb-címe évében, 1969-ben

Bár visszavonulását követően 27 futamgyőzelmével másfél évtizedig ő volt az F1 legsikeresebb pilótája (a rekordot Alain Prost döntötte meg 1987-ben), az ő karrierje sem volt mindig fenékig tejfel, és többször nézett farkasszemet a halállal. Az egyik legemlékezetesebb ilyen eset az 1966-os Belga Nagydíj volt, amely ekkor még bőven a hosszabb, 14 kilométeres pályán dübörgött. Ahogy az mind a mai napig megszokott, az Ardennekben zuhogó eső fogadta a mezőnyt, emiatt pedig Stewart elvesztette autója felett az uralmat, majd egy telefonfülkének és egy pajtának csapódott. Végül egy szántóföldön állt meg, azonban a megpróbáltatásai ekkor még nem értek véget. Egy ilyen hosszú pályát ma is igen nehéz lenne biztosítani, képzeljük el, mi lehetett a helyzet a hatvanas évek közepén. Stewart úgy ült autójában, hogy mozdulni sem tudott, ugyanis a kormányrúd átszúrta a lábát, ráadásul az üzemanyag is ömlött be a pilótafülkébe, ráadásul közel s távol egyetlen mentő sem volt. Erre az érintett évekkel később így emlékezett vissza:

"25 percig ültem mozdulatlanul az autómban, mielőtt Graham (Hill) és Bob Bondurant kiszabadított egy néző szerszámainak a segítségével. Sehol nem volt egy orvos, és engem se lehetett sehová tenni. Végül egy teherautó platójára helyeztek, addig, amíg végre jött egy mentő, és elvitt a pálya elsősegély-központjába. Ott egy földön fekvő hordágyra tettek, cigicsikkek közé. Végül elindultak velem a Liége-i kórházba, de a rendőri felvezetés elvesztette szem elől a mentőautót, a mentő pedig eltévedt. Akkor azt hittem, gerincsérülésem van, és bár megúsztam komoly sérülések nélkül, abban a pillanatban ezt sem a mentősök, sem én nem tudhattam. A mai fiatalok el sem tudják ezt képzelni. Nevetséges volt."

Jackie Stewart az esetet követően a biztonság egyik élharcosa lett, és olyan, mai szemmel szinte már elképzelhetetlen óvintézkedéseket sürgetett, mint a kötelező biztonsági öv vagy a bukósisak. Emellett folyamatosan azt követelte a versenyrendező helyszínektől, hogy javítsanak a pályák állapotán. Ez sokaknak nem tetszett, ugyanis nem igazán akartak költeni a pálya korszerűsítésére. Stewart sztrájkokat is szervezett.

"Olyan helyeken versenyeztünk, ahol semmi sem választotta el a bokszokat a pályától. Ott hevertek a benzineshordók, amibe nagyon könnyen belerohanhattunk. Nevetséges volt. Biztos, hogy sokkal népszerűbb világbajnok lettem volna, ha azt mondom, amit az emberek hallani akarnak. Főleg, ha esetleg meghalok."

A skót versenyző saját elmondása szerint mindig volt benne egy jó adag félelem, amikor elindult egy-egy versenyre. Erről beszélt 1973-ban, amikor nyerni tudott a híres-hírhedt Nordschleifén.

"Semmi nem adott nekem nagyobb örömet, mint az ottani győzelem, mégis folyamatosan féltem. Amikor elindultam Németországba, mindig megálltam az országúton, és visszanéztem az otthonomra. Soha nem lehettem biztos, hogy valaha még visszatérek.

Amikor az említett versenyt megnyerte, már biztos volt abban, hogy a szezon végén visszavonul, érjen el akármilyen eredményt a szezon végén. Abban az évben összesen öt versenyt nyert meg, emellett háromszor dobogóra is állhatott, így a szezonzáró Amerikai Nagydíjra érkezve majdnem két futamgyőzelemnyi, 17 pontos előnnyel érkezett. Amikor viszont az egyik edzésen csapattársa, a legelső sorokban már említett Francois Cevert is meghalt, úgy döntött, köszöni, neki ez az egész elég volt, és a versenyen már nem indult el. Egyrészt megtehette, ugyanis így is világbajnok lett, pályafutása során harmadszor, utoljára. Másrészt pedig, ha az emberi oldalát nézzük ennek a döntésnek, akkor is teljesen érthető volt Stewart hozzáállása. Épp elvesztette csapattársát, így úgy döntött, nem kísérti tovább a szerencséjét. Megbékélt a démonaival.

1973-ban, utolsó szezonjában

Jackie Stewart ma a Forma-1 legidősebb még élő világbajnoka, egyben az utolsó hírmondó a hatvanas évekből. Egy nagyszerű versenyző, emellett pedig a biztonság első igazi élharcosa. Így emlékszünk rá 78. születésnapján. Isten éltesse, Sir Jackie Stewart!