Graham Hill, Monaco első hercege

Ha valaki a Monacói Nagydíjra gondol, sok minden eszébe juthat: a csillogás, a fényűző környezet, a helyszínen tobzódó rengeteg sztár (akár a hercegi pár révén, akik maguk is a világ legismertebb emberei közé tartoznak), vagy a világ legjobb autóversenyzői, akik a Forma-1-es versenynaptár egyik legnagyobb kihívást nyújtó pályáján szeretnének nyerni, örökre beírva magukat a világbajnokság történelemkönyvébe.

Ezen cikk írója nagyon fiatal ahhoz, hogy esélye lett volna látni a hőskort, így sokáig csak a nyolcvanas-kilencvenes évekig terjedt a (lexikális) ismerete, versenyeket pedig csak valamikor a kilencvenes évek végén látott először. Ezek alapján olyan sztereotíp gondolatok keringtek benne egy jó ideig, hogy biztos Ayrton Senna vagy Michael Schumacher Monaco legsikeresebb versenyzője, és valószínűleg még sokan gondolkozhatnak ugyanígy.

Mi, fiatalok nem is lövünk nagyon mellé ezzel. Viszont a hatvanas években, tehát még jóval Schumiék előtt, amikor a sportágat a britek uralták, a szigetország harcosai közül is kiemelkedett egy ember, 1962 és 1968 világbajnoka, Graham Hill. Hill pályafutásában központi szerepet játszott a hercegség, több szempontból is, itt mutatkozott be, itt futotta utolsó versenyét is, a két időpont között pedig ötször győztesen távozott "az ezer kanyar versenyéről", ami majdnem harminc évig rekordnak számított. Olyan, legendás versenyzők meg sem tudták közelíteni a rekordját, mint Jackie Stewart, Alain Prost (ő járt hozzá a legközelebb négy győzelemmel), Niki Lauda, vagy az újabb korokból Fernando Alonso vagy Nico Rosberg.

Az egyetlen, akinek sikerült megdönteni ezt a rekordot, Ayrton Senna volt, akinek Hillhez hasonlóan Monaco volt az egyik felségterülete, később a hétszeres világbajnok Michael Schumacher is "csak" öt sikerig jutott. Hill volt Monaco első hercege, aki győzelmeinek egyharmadát (14/5) itt szerezte. Most idézzük fel ezt az öt sikert, valamint a fájdalmasan korán elhunyt világbajnok kivételes monacói karrierjét!

Az első versenyek a hercegségben

1958-ban, legelső versenye idején

Mivel a Monacói Nagydíj már jóval a Forma-1 létrejötte előtt, az úgynevezett Grand Prix-versenyzés időszakában is központi szerepet töltött be az autósportban (Indianapolissal, Monzával és Le Mans-nal együtt), így már az ötvenes években is az egyik legpatinásabb versenynek számított. 100 kör, ezer kanyar, a tengerpart, a hegyes-dombos vidék és a szalagkorlátok bűvöletében.

Hill karrierjében, mint arról az előző sorokban szó esett, központi szerepet töltött be a Monacói Nagydíj, ugyanis 1958-ban a Lotus színeiben itt futotta élete első versenyét. Sokáig azonban a helyszín finoman szólva sem volt kegyes hozzá, ugyanis első öt fellépéséből háromszor kiesett, csak kétszer tudott célba érni, abból is csak egyszer pontszerzőként (1962-ben, első vb-címe évében hatodik lett).

1963 - az első siker

Világbajnoki címe után Hill érthető módon úgy érkezett meg minden versenyre, hogy győzni szeretett volna. Nem volt ez másként az 1963-as szezonnyitó Monacói Nagydíjon sem, azonban ez végül nagyon nehezen jött össze számára. Az időmérőn nagy riválisa, Jim Clark mögül indulhatott a második helyről, és bár a rajtnál megelőzte őt, éles csata bontakozott ki közte, BRM-es csapattársa, Richie Ginther, valamint Clark között, és oda-vissza előzgették egymást, majd bonyolítva a helyzetet, beszállt a csatába John Surtees is.

A verseny vége felé, a 78. körben aztán Jim Clark váltóhiba miatt feladni kényszerült a verseny, ezen kívül Surtees is lelassult, így ismét a két BRM-es került az élre, immár ismét Hill vezetésével, amit végül sikerült is megtartaniuk, így a csapat kettős győzelmet aratott. Hillnek megvolt az első sikere, és egy igencsak impozáns sorozatot kezdett ezzel.

1964 - óriási különbség

1963-ban, első sikere során még legalább látták az autója által felvert port, 1964-ben azonban az egy évvel korábbi 4,6 másodperc különbség immár körelőnnyé hízott. Pedig ez a versenye sem indult éppen ideálisan, ugyanis csak a harmadik helyet tudta megszerezni az időmérőn, és úgy nézett ki, megint kőkemény csatát kell vívnia Clarkkal és Surteesszel, valamint Jack Brabhammel, aki szeretett volna véget vetni annak a nagyon rossz szériának Monacóban, amiben ekkor már jó néhány éve benne volt.

Végül aztán mindenki kihullott körülötte. A mellőle induló Surtees a tizenötödik körben váltóhiba miatt, Brabham a 29. körben szintén műszaki hiba okán, a verseny közepén az élre kerülő amerikai Dan Gurney pedig a 62. kör során. Clark bár befejezte a versenyt, a 100 kör során gyakorlatilag folyamatosan az autójával küzdött, és végül csak negyedik lett. Hill köszönte szépen a lehetőséget, az ötvenharmadik körben az élre állt, és mindenkit agyonvert. Hogy mennyire? Második helyen végző csapattársa, Richie Ginther egy kört kapott, a harmadikként záró lotusos Peter Arundell hármat. Kettőből kettő.

1965 - egy perc

1965-ben Hill már igazi szakértőként érkezett Monacóba. Két nagy riválisával, Gurney-vel és Clarkkal nem kellett számolnia, ugyanis mindketten az USÁ-ban, az Indy 500-on indultak, Clark nyerni is tudott Indianapolisban.

Hill pedig újfent tükörsima győzelmet aratott a Clarkéktól függetlenül is elég gyér létszámú mezőnyben. Ezúttal már az időmérőt is megnyerte, és megint senki nem tudott komoly ellenállást kifejteni ellene. A mellőle induló Brabham megint kiesett, és bár ezúttal nem volt akkora az előnye, mint egy évvel korábban, azért így is adott a második Bandininak egy percet. A harmadik helyen Jackie Stewart hátránya már 1 perc 41 másodperc volt. Hill három év alatt három sikernél tartott, ezzel pedig holtversenyben már ő volt a nagydíj legsikeresebb versenyzője Stirling Moss-szal, aki 1961-ben szintén három sikernél állt meg.

1966, 1967 - a dobogó megvolt

1966-ban a pozíciót tekintve nem kellett neki sok ahhoz, hogy negyedik győzelmét is megszerezze a hercegségben, azonban erre az időkülönbségeket tekintve már nem igazán volt reális esélye. Bár az első két helyről induló Jim Clark és John Surtees sem tudta befejezni a versenyt, az időmérőt harmadik helyen záró csapattársával, Jackie Stewarttal , valamint a ferraris Lorenzo Bandinivel Hill már nem tudott mit kezdeni, és egy kör hátrányban harmadik lett. A négy célbaérkezőből.

1967-ben nagyon messziről futott neki annak, hogy megszerezze negyedik győzelmét, ugyanis mindössze a nyolcadik helyről vághatott neki a rá váró 100 körnek. Mindenesetre szépen zárkózott egyre feljebb, ugyanis a monacói verseny megszokott forgatókönyve szerint ezúttal is rengetegen kiestek: Jack Brabham (a pole-pozícióból indulva) már a rajt után, Jackie Stewart a tizennegyedik körben, Surtees a harminckettedikben, Clark pedig tíz körrel később. A nyolcvanegyedik körben aztán egy újabb bukás borzolta a kedélyeket, ekkor a nagy ígéret Bandini autója a kikötő felé menet megcsúszott, és kigyulladt. Miután percekig nem tudták kimenteni lángoló Ferrarijából, az addig élen haladó olasz életét nem tudták megmenteni. A rendkívül tragikus versenyt végül Hill a második helyen zárta, egy kör hátrányban.

1968 - változások és a negyedik siker

Bandini balesete után alapjaiban változott meg a Monacói Nagydíj lebonyolítása - a verseny hossza nyolcvan körre csökkent, ezen kívül pedig átalakult a sikán is. A Ferrari ezzel se volt megelégedve, így végül nem indult egyik versenyzője sem.

Hill, bár az első helyről rajtolhatott, az első körökben át kellett adnia a vezetést Johnny Servoz-Gavinnak. A francia három kör után kiesett, innentől kezdve pedig Hill egészen a leintésig vezetett, és megszerezte negyedik monacói győzelmét. Hill ismét leiskolázta a mezőnyt, csak Richard Attwood tudott tisztes távolban célba érni hozzá képest, a harmadik Lucien Bianchi már négy körrel volt lemaradva.

A szezon végén Hill mgszerezte második világbajnoki címét.

1969 - az utolsó

1969-ben negyvenévesen nyert utoljára Monacóban

Ebben az évben Hill már igazi veteránnak számított negyven évével. Egy vén róka, negyven év és két világbajnoki cím minden rutinjával a háta mögött. 1969-ben pedig még egyszer, utoljára megmutatta, miért volt a korszak egyik legzseniálisabb versenyzője. 

Hiába indult ezúttal csak a negyedik helyről, megint élni tudott a kínálkozó lehetőségekkel. A rajtnál feljött a harmadik helyre, a tizenhatodik körben pedig előbb Chris Amon, majd hat körrel később Jackie Stewart esett ki előle. Ha pedig egyszer már az élre került, ott is maradt, és tizenhét másodperccel Piers Courage előtt megszerezte ötödik monacói győzelmét, az utolsót a hercegségben. És az utolsót karrierje során is.

Ezek után már egy gyengébb időszak következett karrierjében, többet sehol nem került igazán közel a győzelemhez. Monacóban sem, ahol pályafutása végén ismét nem volt szerencséje, és innentől kezdve egy ötödik hely volt a legjobb eredménye. Utolsó versenyén (hol máshol, mint Monacóban) az a csúfság is megesett vele, hogy nem tudta kvalifikálni magát a versenyre, ez volt az a pont, ahol végleg szögre akasztotta a bukósisakot. 1975-ben, negyvenhat évesen nem volt tovább. Előbb a karrierje ért véget, aztán egy sajnálatos repülőgép-szerencsétlenség miatt novemberben az élete is.

Viszont zseniális monacói eredményeit közel harminc évig nem tudta megdönteni senki. Aztán jött Ayrton Senna.