Fél évszázada nincs közöttünk az F1 kezdeti időszakának zsenije

Ha valaki megnézi a Forma-1-ben 1960 és 1968 között aktív Jim Clark statisztikáit, akkor azt láthatja, hogy a skót huszonöt futamgyőzelemmel, harminckét dobogóval, harminchárom pole-pozícióval és huszonnyolc leggyorsabb körrel rendelkezik. Ha ezt össze is hasonlítjuk a későbbi korok legjobb versenyzőivel, találunk nagyobb számokat, mindegyik statisztikai mutatóban.

Igen ám, de ehhez azért még hiányzik pár dolog. Nézzük csak meg, hány futamon tudott elindulni Clark! 72? De hát az azt jelenti...igen, azt jelenti, hogy Jim futamainak gyakorlatilag egyharmadát, egészen pontosan 34,25 százalékát meg tudta nyerni! Ennél jobb győzelmi arányt csak két ember tud felmutatni a Forma-1 történetében: az ötszörös világbajnok Juan Manuel Fangio ötvenkét futamból 24-et nyert meg (46,15 százalék), Alberto Ascari pedig harmincháromból 13 alkalommal végzett az élen, ami 39 százalékos győzelmi arányt jelent.

Csak viszonyításképp: Lewis Hamilton 209/62-es mutatója nem éri el a harminc százalékot, Michael Schumacher pedig 303 futamból aratott 91 győzelmével még a jelenlegi vb-címvédőnél is rosszabb néhány tized százalékkal.

Jim Clark második F1-es szezonjában, 1961-ben Dél-Afrikában

Fotó készítője: LAT Images

Clark 25 futamgyőzelme sokáig rekordot jelentett, ezt évtizedekig csak a kortárs, Jackie Stewart volt képes megdönteni kettővel. Aztán jött előbb Prost, majd Mansell és Senna, a 21. században pedig Schumacher, Vettel és Hamilton, de nekik a sokkal több futam miatt már csak matematikailag is egyszerűbb dolguk volt.

A kétszeres világbajnoknál egy szezonban szintén csak két versenyző, az előbb említett Alberto Ascari (még 1952-ben), valamint Schumacher 2004-ben volt képes nagyobb arányban megnyerni az adott szezon versenyeit. Clark 1963-ban tízből hét futamot megnyerve lett világbajnok, és mivel akkoriban még csak a hat legjobb eredmény számított bele a pontversenybe végelszámoláskor, azt a bravúrt is megcsinálta, hogy az egy idényben megszerezhető maximális ponttal, 54-gyel (akkor egy győzelem még csak kilenc pontot ért) ült fel az F1 trónjára. Clark ebben az évben meg tudta azt tenni, hogy hat győzelmén kívül nem számíttatta be a hetediket, valamint további két dobogót, egy második és egy harmadik helyet. Egyetlen olyan versenyen volt, ahol nem állhatott dobogóra, igaz, Monacóban végül pontot sem szerzett és csak nyolcadik lett. Nem túlzunk, ha azt mondjuk, belefért.

1962-ben az Amerikai Nagydíjon karrierje harmadik futamgyőzelmét szerezte, ennek is köszönhetően első igazán erős szezonjában a második helyet szerezte meg év végén

Fotó készítője: LAT Images

Ahogy az ebben a korszakban megszokott volt, Jim Clark is kipróbálta magát a Forma-1-en kívül teljesen más jellegű bajnokságokban is. F1-es karrierje megkezdése előtt, illetve az első két évben azzal párhuzamosan (tehát 1959-ben, 1960-ban és 1961-ben) a Le Mans-i 24 órásra is benevezett, és nem csak hogy elindult, 1960-ban összetett harmadik helyet is szerzett egy Aston Martin volánjánál, Roy Salvadori csapattársaként.

A futamgyőztes Clark csapatfőnökét, Colin Chapmant viszi körbe Monzában az 1963-as Olasz Nagydíj leintése után

Fotó készítője: Sutton Motorsport Images / sutton-images.com

Ha nem Forma-1, Jim az igazán nagy sikereket a tengerentúlon érte el, ahol elindult a már akkor legendás (és legendásan nehéz) Indy 500-on az indianapolisi oválpályán. Itt rögtön első nekifutásra második lett még 1963-ban (a versenyt Parnelli Jones nyerte), hogy aztán 1964-ben már a pole-ból induljon, de 47 kör után kiessen a felfüggesztés hibája miatt.

Harmadik próbálkozásra, 1965-ben végre-valahára itt is összejött neki a győzelem, méghozzá imponáló magabiztossággal, a 200-ból 190 kört az élen töltve. Jól jelzi Clark irgalmatlan fölényét, hogy mindössze négy további versenyző volt képes hozzá képest körön belül beérni, köztük az 1963-ban őt még legyőző Parnelli Jones, valamint a később a valaha volt legsikeresebb amerikai pilótává avanzsáló, ekkor még csak újonc Mario Andretti.

Clark ekkor még csak készülődött élete első Indy 500-győzelmére - a hivatalos fotó elkészülte után nem sokkal meg is szerezte azt

Fotó készítője: Indianapolis Motor Speedway

Ja, és hogy mennyire sokoldalúak voltak ennek a korszaknak a versenyzői: 1965-ben Clark az indianapolisi győzelem után év végén a Forma-1-ben is győzött, második vb-elsőségét begyűjtve... Ha pedig valaki azt hitte, hogy a maximális pont megszerzése megismételhetetlen, Clark még egyszer megcsinálta, miután az első hat versenyt, amin elindult, egyaránt megnyerte. Monacót az Indy 500 miatt ekkor kihagyta, de a végén ez nem osztott, nem szorzott, Clark ismét utcahosszal lett világbajnok.

1965-ben másodszor is világbajnok lett

Fotó készítője: Sutton Motorsport Images / sutton-images.com

Az 1966-os szezon az F1-ben nem sikerült különösebben jól számára, "mindössze" egyetlen győzelme és további két dobogója a tabellán csak a hatodik helyre volt elég, ekkor az Indy 500-on megszerzett újabb második hellyel vigasztalódhatott - a futamot egy másik F1-es, Graham Hill nyerte. 1967-ben ehhez képest pontosan fordított volt a lapjárás, a skót négy futamot nyert meg az F1-es szezonban és lett harmadik összetettben, cserébe az Indy 500-on az elsők között esett ki és csak harmincegyedikként értékelték.

Utolsó teljes szezonját harmadikként zárta

Fotó készítője: Autocourse

Aztán jött az az elátkozott 1968-as szezon, ahol az évet még egy dél-afrikai győzelemmel kezdte az F1-ben, a végzetét viszont egy F2-es futam jelentette a Hockenheimringen, ahol a kétfelé osztott mezőnyben az első futam ötödik körében, a csuromvizes német pályán elvesztette uralmát Lotusa felett és a fák közé csapódott, nyakát és koponyáját törve. Mindössze harminckét évesen... Őt is utolérte a Lotus átka, vagyis a korszakban igen gyakran, versenyzők által is hangoztatott frázis, hogy Colin Chapman autóiban vagy nyersz, vagy meghalsz.

"Lesújtott a hír, csak zokogni tudtam." - mondta a halálos baleset után nem sokkal a nagy rivális amerikai Dan Gurney. Még a riválisok is imádták a magánemberként csendes, ám a pályán annál könyörtelenebb Jim Clarkot.