Niki Lauda, és ami mögötte volt: egoizmus, szeretet, akarat, versengés…

Sok ember esetében gondolhatjuk azt, hogy örökké fognak élni, de sajnos nem… A legendák is egyszer eltávoznak, és ez így van most Niki Laudával is, aki 70 esztendősen hunyt el egy hosszú harc után. Az osztrák nem sok embert engedett magához közel, de akiket igen, azoknak mindent megadott.

A Red Bull Motorsport tanácsadója az oe24.TV vendége volt, és egészen őszintén beszélt a barátja haláláról, a találkozásukról, és arról, hogy milyen is volt a kapcsolatuk egymással, mely más esetben egy igen más irányt is vehetett volna.

„Tudtam, hogy nincs jól, de mégis, amikor megjött a hír, az egy csapással ért fel számomra. A versenyzői karrierem során Niki egy állandó társ volt nekem. Mind a versenyzés, mind pedig a menedzsment területén. Olyan sok tapasztalata volt, a közös emlékek, valamint a vicces jelenetek. És akkor most ez. Egyszerűen csak nehéz most. Az egész Forma-1-ben nincs egy olyan személy sem, aki annyira beszélni tudna a személyiségéről, a humoráról, az egyenességéről, és mindenről, mint ő. Nincs több lehetőség erre.”

„Az utolsó találkozónk novemberben volt a bécsi kórházban. Őszintén szólva, rémült voltam, amikor láttam őt. Természetesen nem engedtem, hogy mindezt lássa rajtam, de ott még mindig tele volt optimizmussal, és még mindig megvolt az erő a hangjában. És ez így ment tovább. Számomra nagyon rossz érzéssel tölt el az, hogy már nincs közöttünk. Én vagyok az idősebb, és gyakran beszélgettünk a halálról, hogy ki lesz az, aki előbb megy el. Ez az elhúzódó gyengülés és maga a gyengeség nem illik a személyéhez, és persze nem is volt értelme ennek.”

 

Az első nagy pillanat, amikor Niki Lauda megmutatta magát, és kiderült, hogy az osztrák nem egy szokványos versenyző és ember. Ez volt az a pont, ami sok mindent megváltoztatott.

„Azt hiszem, ez Finnországban volt egy Formula V versenyen, ahol tipikusan Nikiként vezette az autót, és még a teherautót is ő vezette a helyszínre. 1968 körül kellett ennek lennie. Rögtön világossá vált számomra, hogy hogyan kezelte a dolgot. Megvolt a sebessége ahhoz, hogy valami nagy dolgot érjen el. Jochen Rindt halála után keresték az utódot. Volt egy tiszteletbeli távolság közöttünk, mert mindkettőnknek a karrierjéről volt szó, de mégis ott volt a lehetőség arra, hogy este összeüljünk. Mindig tipikus bécsi szeletet evett rizzsel, bárhol is jártunk. Abban az időben a diéta viszonylag egyoldalú volt, de esténként egy asztalnál ültünk.”

„Én akkoriban egy jobb autóban ültem, és ezért jobb is voltam nála. Majd jött a balesetem, és ezt a történetet már mindenki jól ismeri. Azon a ponton sok minden elszállt számomra, miközben előszerződésem volt a Ferrarival. Ő a BRM autójába ült bele, majd jött a Ferrari. Ezután együtt mentünk Modenába. Megkérte, hogy segítsek neki a tárgyalásokban az első ilyen szerződésénél Enzo Ferrarival. Ez a végét jelentette számomra a dolgoknak. Akkor arra gondoltam, hogy Niki mindent megörököl tőlem. És ez fair? Végül mindent átgondoltam a mélyebb elemzésekkel, és már sokkal jobban tetszett a helyzet. Nem volt nyoma keserűségnek, vagy irigységnek. Talán az elején így volt, de utána logikusan gondolkozva rájöttem, hogy a múltat nem változtathatom meg, és ez jobb így, Nikinek is. Ettől kezdve valamilyen kapcsolatba kerültünk egymással.”

 

„Ezt követően felismerte a benne rejlő potenciált, és éjjel-nappal Fioranóba vezetett. A gyárban egy olyan autót fejlesztett ki, ami egyértelműen meghaladta a többit. Ez volt az oka annak, hogy technikai előnye volt. Jó kombináció volt ez a versenymérnökével, Forghierivel. Minden nagydíjon közösen reggeliztünk. A legfontosabb dolog számunkra mindig a sport vonzereje volt. Minden fájdalmasabb, hogy igazi barátok voltunk. Bár az ember ezt tudta, de amikor minden valósággá válik, rosszabb. Nagyon hiányozni fog.”

„Niki egy egoista volt. Birgit megismerésével változott meg egy kicsit. Főként a napirendje érdekelte, majd amikor megjöttek az ikrek, igazi családi ember lett. Szeretett játszani velük a nyilvánosság előtt, de nagylelkű ember volt. Ez az utóbbi években egyre inkább világossá vált. Szerencsés voltam, és megtiszteltetés számomra, hogy megtapasztalhattam azt, hogy milyen ember is ő, amikor leveszi a sapkáját. Nyilvánvalóan egy kivételes személy, aki mindig két lábbal a földön maradt.”