Miért nem tudta soha megvetni a lábát a Forma-1 az USÁ-ban?

Nehéz a Forma-1 dolga egy olyan országban, ahol még két, hűséges követőkkel rendelkező autóverseny-sorozattal szemben kell konkurálnia. Ott van a NASCAR, ami jelenleg az amerikai földrész messze legnépszerűbb autós sorozata, de van az amerikaiaknak saját, különbejáratú formaautós (ottani szakszóval open-wheel) sorozatuk is, az IndyCar, amely szintén kiemelt helyet foglal el az ottani rajongóknál.

Ami a pilótákat illeti, rögtön az első szezonban, tehát 1950-ben találkozhatunk amerikai nevekkel a nevezési listákon. Az első ilyen pilóta Harry O'Reilly Schell volt, aki Monacóban indult el, azonban a versenye csak néhány kanyarig tartott, és kiesett. Ugyancsak érdekes kezdeményezés volt az is, hogy az Indianapolisban rendezett 500 mérföldes oválverseny is a versenynaptár része volt, azonban viszonylag kevesen merészkedtek át a tengerentúlra, annyira különbözik az oválpályás vezetés az európai hagyományoktól. Az Indy 500-at mindig amerikai pilóták nyerték meg, 1960-ban pedig kikerült a versenynaptárból. Később egyébként nyertek nagynevű F1-es pilóták is az USÁ-ban (Graham Hill, Jim Clark), de akkor a verseny már nem az F1 része volt. Egy érdekes rekord fűződik az indianapolisi 500 mérföldesekhez: Fernando Alonso 2003-as rekorddöntése előtt sokáig (tévesen) a néhai Bruce McLarent tartották évtizedekig a legfiatalabb futamgyőztesnek, azonban ezek az emberek elfelejtik azt a tényt, hogy az 1952-es Indy 500-at Troy Ruttmann 22 évesen és 80 naposan nyerte meg.

Az Indy 500 (Forma-1-ből történő) kikopása után is rendületlenül próbálkoztak a szervezők, hogy amerikai versenyt rendezzenek, eddig összesen 55 versenyt futottak az országban. A versenyeknek különböző elnevezései voltak, volt futam Nyugat-Amerikai, Kelet-Amerikai és Las Vegas-i Nagydíj néven is. A pályák tekintetében is igen nagy a változatosság: Sebring, Riverside, Watkins Glen, Long Beach, Dallas, Detroit, Phoenix, Caesars Palace és az indianapolisi belső pálya is szolgált már Amerikai Nagydíj helyszínéül a mostani időszak előtt.

Bernie Ecclestone mindig is szeretett volna egy amerikai városi versenyt, nagyon sokáig próbálkoztak egy New York-i verseny leszervezésével, azonban ez végül kudarcba fulladt. Aki meg tudta ezt valósítani, az Alejandro Agag, a teljesen elektromos Formula-E sorozat vezére volt.

Ha vetünk egy pillantást a győztesekre, azt láthatjuk, hogy az 1950 és 1960 közötti indianapolisi győzteseken kívül (ne felejtsük, ekkoriban alig indultak nagynevű Forma-1-esek az Indy 500-on) csak egyetlen amerikai tudott hazai pályán nyerni: a korszakos zseni, a valaha volt talán legjobb amerikai autóversenyző, Mario Andretti, 1977-ben Long Beachen. A legtöbb győzelmet Ayrton Senna és Michael Schumacher szerezte, mindketten ötöt-ötöt. Hozzájuk csatlakozhat Lewis Hamilton, aki szintén ötödik elsőségét ünnepelheti Austinban a hétvégén, ha nyerni tud (pályafutása során pedig az ötvenediket).

A jelenlegi helyszínen, Austinban Lewis Hamilton az eddigi négy versenyből hármat is megnyert, tavaly pedig a győzelem mellett világbajnokká is koronázták. Egyetlen olyan verseny van Austinban, amikor nem ő állt a dobogó legfelső fokán: 2013-ban Sebastian Vettelt intették le elsőként. Hamilton most ismét a tavalyi élményeket szeretné átélni, ugyanis ha nem is koronáznák világbajnokká, egyrészt ismét nyerni tudna, másrészt feljebb tudna zárkózni a vb-összetettben.

Sok helyszínen rendeztek tehát már Amerikai Nagydíjat, amelyek közül eddig Watkins Glen bírta a legtovább a versenynaptár részeként. Kíváncsian várhatjuk, hogy Austinban megragad-e a mezőny, mindenesetre a hétvégén már az ötödik versenyt rendezik ezen a pályán. Jövőre pedig egy újabb jubileum lesz aktuális: 2017-ben lesz negyven éve, hogy Mario Andretti győzni tudott Long Beachen, az egyetlen amerikai sikert szállítva azóta is hazai pályán.