Hamilton és Wolff beszélget, 1. rész: "Teljesítek, különben elkezded az asztalt verni..."

A modern Forma-1-ben egyre kevésbé látjuk a szereplők emberi arcát, a sportemberin túl nagyon kevesek látnak, illetve láthatnak. Erre halad a világ, tetszik vagy sem. A Mercedesnél még április nyolcadikán egy ritkán látható őszinte és kötetlen beszélgetést engedett meg magának a négyszeres világbajnok, vb-címvédő Lewis Hamilton és főnöke, Toto Wolff.

Mi hozott a csapathoz?

Lewis Hamilton: Monacóban voltam épp, egy medencében, ha jól emlékszem, 2012 nyarán. Aztán Niki [Lauda] egyszer csak felhívott, és azt mondta: "Téged akarunk!" Előtte soha nem is igazán beszéltünk, nem volt rólam jó véleménnyel. Nem tudom miért, nem is ismertük igazán egymást. Még csak le sem ültünk addig egymással beszélgetni. Mindig azon gondolkoztam, miért utál engem. Aztán amikor leültünk egymással, kiderült, több dolog közös bennünk, mint azt bármelyikünk gondolta volna. Egyre inkább úgy voltunk egymással: "Nem is olyan rossz fickó ez!" Aztán egyszer csak Ross [Brawn] eljött hozzánk, és leült az anyukám konyhájában. Látni nálunk azt az embert, aki a Ferrari és Michael Schumacher vb-címeinek egyik legfőbb letéteményese volt, majd azt hallani, hogy gyakorlatilag arra kér, legyek Michael utódja a csapatnál, elég király volt. Tetszett az, amit ő csinált annak idején, hogy elment az akkor még nem túl sikeres Ferrarihoz, és elvezette őket a csúcsra. Valami hasonlót akartam én is. Addigra mindent elértem, amit a McLarennel el lehetett érni, a Mercedes pedig akkortájt olyan volt, mint egy fejlődő kisbaba, és ennek a folyamatnak én is része akartam lenni. Az emberek csak a kockázatot látták ebben, de én szeretem az ilyen helyzeteket. Ha nem kockáztatsz, nem is élsz.

LH: Na és téged?

Toto Wolff: Dieter [Zetsche] és Wolfgang Bernhard akkor az igazgatóság tagjai voltak, tőlük kaptam egy hívást 2012-ben. Akkoriban a Williamsnél voltam, és nem volt rossz évünk, Pastor Maldonado például versenyt nyert Barcelonában...

LH: De te irányítottad akkor a csapatot?

TW: Érdekes szituáció volt, én 2009-ben még csak befektetőként érkeztem a csapathoz, akkor még egyáltalán nem érdekeltek a hasonló jellegű munkák. Aztán az évek múlásával egyre inkább efelé indultam el. Eleinte még nem voltam ügyvezető, aztán 2012-ben távozott a csapattól Adam Parr. Senki nem volt, aki a helyébe tudott volna lépni, én voltam az egyetlen a csapatnál ilyen jellegű tapasztalattal, aztán beszéltem Frankkel, beugrottam, megkaptam a csapat egyenruháját és futottunk egy jó szezont. Nyáron felhívott a Mercedestől Wolfgang, és megkérdezte, miért nem reggelizünk együtt egyet. Nem tudtam, mire számítsak. Azt mondta, azt akarják, hogy én legyek a csapatfőnök. Akkor úgy voltam vele, hogy ez nem az én műfajom, hogy egy ekkora vállalatnak dolgozzak, hiszen csak részvényes voltam a Williamsnél, azt gondoltam az igazi lehetőségnek. Wolfgang szerint részvényesnek akartak, mert hittek abban, hogy ez a működőképes modell a Forma-1-ben, illetve vezetői partnerként. Átgondoltam ezt, és tetszett a lehetőség, de nehezen tudtam otthagyni a Williamst. Kezdtem ott jó kapcsolatot kialakítani mindenkivel, jóban voltam Claire-rel, Frankkel és Mike O'Driscollal is. Közel voltam ahhoz, hogy azt mondjam, köszönöm, maradok a Williamsnél, de aztán olyan szépen csillogott a Mercedes...

Mi a legviccesebb sztorid Nikivel?

TW: Van nagyon sok, például a repülésekről. A legjobb talán egy éve történt, amikor Tokióban vacsoráztunk egy flancos étteremben, rengeteg elegáns ember között. Egy barátommal ültem, amikor Niki odajött hozzánk kicsit késve, és megkérdezte: "Nem tudjátok, hogy működik a fizetős tévé?" "Fizetős tévé? Te melyik században élsz?" Akkor elmagyaráztuk neki, hogy tud ilyen dolgokat nézni a telefonján.

LH: Mit akart nézni?!

TW: Talán valami akciófilmet. Gyorsan el is ment ezután...

LH: Én nem igazán emlékszem a sztorikra, ez az én hibám. Amit viszont tudok, hogy mennyire átjött a Rushban, hogy milyen komoly volt versenyzőként, korán fekvés, ilyen dolgok. Amikor viszont hallod a sztorikat, kiderül, ő sem volt jobb James Huntnál. Nem az ivásra gondolok, de...

TW: Ezt hogy érted?

LH: Nem is tudom...

Mi volt a legjobb pillanat?

LH: Azt hiszem, a tavalyi év egészen különleges volt abból a szempontból, mennyire össze tudtunk kovácsolódni. Folyamatosan támogattuk egymást, amikor a csapat egyik része gyengébben muzsikált, fel tudtuk emelni őket is, amikor én voltam gyengébb, akkor is segítettek a többiek. Fontos év volt a kapcsolatok szempontjából. Nyilván ezen az is segített, hogy egyébként versenyképes volt az autó. Mindig abban reménykedem, hogy elég jó teljesítményt nyújtottam neked, különben már vered is az asztalt...

TW: De hát te akarod, hogy verjem az asztalt!

LH: Fektessük inkább a pénzünket az autó fejlesztésébe, mint új asztalok vásárlásába! Mi a te legjobb emléked?

TW: Az a baj, hogy én mindig olyan szkeptikus vagyok, mindig azt nézem, hol lehetne még javulni, ezért sokszor elsiklok az igazán jó pillanatok felett. Mindig a legkeményebb napokra emlékszem, és mivel nem túl jó a hosszú távú memóriám, ilyen volt például tavaly Monaco, amikor az éjszaka közepén is képes voltam felkelni...

A beszélgetés második részét hamarosan szintén megmutatjuk!