Portré: Az egyetlen versenyző, aki saját csapatával lett F1-es világbajnok

Az ausztrál Jack Brabham későn érő típus volt. Eleinte ráadásul nem is akart versenyezni, ugyanis úgy volt vele, hogy az összes versenyző egy holdkóros. Aztán csak beszippantotta őt az autósport világa: eleinte egy barátja számára még csak épített egy midget-autót (az angolszász területeken, főleg az USÁ-ban és Ausztráliában rendkívül népszerű ez a versenyzési forma, Brabhaméknél speedcar néven), majd miután barátja visszavonult, rájött, ő ült be az autóba, és rájött, hogy neki is van ám ehhez érzéke.

Sikerek otthon, majd költözés Angliába

Élete harmadik versenyén már nyerni is tudott, és mint kiderült, olyannyira volt tehetsége ehhez, hogy nem sokkal később gyors egymásutánban négy bajnoki címet is szerzett az ötvenes évek legelejéig. Ezek után érdeklődése egyre inkább a pályaversenyzés felé fordult, és azért, hogy karrierje ezen a területen is rendesen kibontakozhasson, Angliába költözött.

Itt vett magának egy Coopert, majd a gyárban tett látogatásai során összebarátkozott a cég alapítójával, John Cooperrel. Ennek köszönhetően 1955-ben a Brit Nagydíjon a gyári csapatban kapott lehetőséget, ám ekkor még nem sikerült komoly eredményt elérnie, ugyanis kiesett. 1956-ban ugyancsak nem ért célba a versenyen, 1957-ben viszont már öt futamon is ott volt a mezőnyben a gyári Cooper és a szintén Coopereket használó Rob Walker Racing Team színeiben.

1958-ban már első pontjait is megszerezte a Coopernél, miután Monacóban negyedik lett.

Vb-elsőség és címvédés

1959-ben, a Monacói Nagydíjon, első futamgyőzelme idején - a szezon végén a vb-címet is megszerezte...

Brabham karrierje viszonylag késői bemutatkozása ellenére szépen ívelt felfelé, 1959-ben ugyanis (megint Monacóban, rögtön a szezonnyitón) megszerezte pályafutása első győzelmét. Ezt két dobogós helyezés követte Hollandiában és Franciaországban, majd Brabham ötödik nekifutásra végre meg tudta nyerni választott hazája nagydíját is. Mivel Olaszországban ismét felállhatott a dobogóra (harmadik lett) és az Amerikai Nagydíjon is szerzett egy negyedik helyet, a szezon végén, pályafutása során először, világbajnoki címet ünnepelhetett, még úgy is, hogy amerikai negyedik helyét az akkori szabályoknak megfelelően már nem vették figyelembe. Brabham a szezon végén négy ponttal előzte meg Tony Brooksot.

...többek között egy ilyen, hősies küzdelem után - Brabham az Amerikai Nagydíjon közel egy kilométeren át kellett, hogy tolja autóját, hogy beérjen a célba

A jól megérdemelt pihenés

Egy évvel később, 1960-ban aztán Brabham a korszak általános forgatókönyveihez képest brutális verést mért a komplett mezőnyre, mert bár Argentínában kiesett, Monacóban pedig kizárták, a következő öt futamot (Hollandia, Belgium, Franciaország, Nagy-Britannia, Portugália) mind, kivétel nélkül megnyerte, és mivel az Amerikai Nagydíjon ismét negyedik lett, több, mint egy futamgyőzelemnyi különbséggel, kilenc ponttal legyőzte a másodikként záró, a "szomszédból", Új-Zélandról jövő Bruce McLarent.

A gyors egymásutánban megszerzett két világbajnoki cím után még egy évet maradt a Coopernél, azonban az 1961-es szezon nem sikerült túl jól, sőt: mindössze egy pole-pozíciót és négy pontot tudott felmutatni, és a nyolc futamból hatszor kiesett. Ezek után úgy döntött, 1962-ben saját csapatával, a Brabham Racing Organisationnel vág neki a világbajnokságnak.

Saját csapat, nehézkes indulás

1962-ben a cooperes sikerek után már saját csapata színeiben versenyzett (a képen leghátul)

1962-ben tehát honfitársával, a versenymérnök Ron Tauranackal megalapították saját csapatukat, ám az indulás nem volt különösebben könnyű, inkább a klasszikus, újoncokra vonatkozó forgatókönyv illett rá. Brabham, mint a csapat egyetlen versenyzője, legtöbbször csak a pontszerzésért tudott harcolni, ez végül négyszer jött össze neki. Legjobb eredménye a szezon utolsó két futamán elért két negyedik hely volt.

1963-ban a felállás már kétfősre bővült, ugyanis Brabham mellett az amerikai Dan Gurney is leszerződött a csapathoz. Az istálló első dobogós helyezéseit is ő szerezte (Belgiumban harmadik, Hollandiában második lett), a szezon vége felé pedig a csapattulajdonos is hozzátette a magáét, Brabham Mexikóban másodikként végzett Jim Clark mögött. A csapat szépen zárta a szezont, ugyanis Gurney a dél-afrikai szezonzárón ismét felállhatott a dobogó második fokára.

1964-ben aztán Gurney szépen a fejére nőtt Brabhamnek, ugyanis ő szerezte meg az istálló első győzelmét (győzelmeit) Franciaországban és Mexikóban, míg az idősödő ausztrál "csupán" két dobogós helyezést tudott felmutatni. 1965-ben ismét Gurney volt erősebb csapaton belül, ugyanis az amerikai egy ötös dobogós szériát tudott felmutatni a szezon utolsó öt versenyén, míg a több futamot is kihagyni kényszerülő Brabham mindössze egyszer ünnepelhetett a pódiumon.

Még egyszer, utoljára

1966-ra Gurney az Anglo American Racers versenyzője lett, Brabham csapattársnak pedig az ekkor még tapasztalatlan, a Forma-1-ben mindössze második szezonját töltő új-zélandi, Denny Hulme lett. Mivel Brabham a szezonnyitó Monacói Nagydíjig már a negyvenet is betöltötte, így igazán rutinosnak, sőt, kimondottan idősnek számított az akkori mezőnyben.

Kora ellenére azonban még egyszer, utoljára megmutatta, hogy mekkora kaliber is ő: az új motorszabályok miatt népszerűvé váló, ámde nehéz, tizenkét hengeres motorok helyet saját csapatának autóiba a Repco nyolchengeres erőforrásait szereltette, ez pedig zseniális döntésnek bizonyult: a harmadik futamtól kezdve Brabham sorozatban négy futamot is meg tudott nyerni (Franciaország, Nagy-Britannia, Hollandia, Németország), emellett pedig még egyszer dobogóra állhatott (Mexikóban második lett). Ezzel a teljesítményével, mivel csak az egyes versenyzők legjobb 5 eredménye számított bele a világbajnokság küzdelmeibe, Brabham a maximálisan megszerezhető 45 pontból 42-t begyűjtve megszerezte pályafutása harmadik utolsó világbajnoki címét, irgalmatlan előnnyel a másodikként záró Surtees előtt, aki mindössze 28 pontot gyűjtött.

Teljesítménye nem csak a félelmetes előnnyel megszerzett vb-cím miatt volt elismerésre méltó: 40 évével a Forma-1 történetének harmadik legidősebb világbajnoka lett, nála öregebben csak az ötvenes évek hőskorának versenyzői, Fangio és Farina tudtak vb-t nyerni, emellett pedig az első (és máig az egyetlen) olyan versenyző lett, aki saját csapatának autójával tudott diadalmaskodni a Forma-1-ben.

További sikerek csapatfőnökként

1967 sem alakult még rosszul Brabham számára, viszont ettől az évtől kezdve már nem ő volt az első számú versenyző csapaton belül: bár nyert még két futamot és szerzett négy dobogós helyezést, ez a teljesítménye kevés volt az ifjú titán csapattárs Denny Hulme ellen, aki végül megszerezte saját maga első és a csapat második világbajnoki címét.

Utolsó igazán sikeres szezonjában, 1967-ben csapata, a Brabham kettős sikert aratott - Denny Hulme világbajnok lett, Jack Brabham pedig szorosan mögötte másodikként zárt

1968 egy gyengébb év volt mind Brabham, mind csapattársa, a fiatal osztrák Jochen Rindt szempontjából, az ausztrál mindössze egyszer tudott pontot szerezni, és Rindtnek is csak kétszer jött ez össze, igaz, az a két pontszerzés két harmadik hely volt. 1969-ben Brabham gyengén, három kieséssel kezdte a szezont, majd egy súlyos tesztbaleset miatt négy futamot is ki kellett hagynia, viszont amikor visszatért, az utolsó négy versenyből kétszer is dobogón zárt. A csapatot ekkor már inkább Jacky Ickx vitte a hátán, aki végül a totális dominanciát bemutató Jackie Stewart mögött másodikként zárt a tabellán.

Utolsó szezonjában, 1970-ben a fiatal Ron Dennisszel (jobbról a második)

1970 volt Brabham utolsó szezonja, és bár a vb-címre ekkor már gyakorlatilag semmilyen esélye nem volt, legalább szépen sikerült: 44 évesen, igazi veteránként meg tudta nyerni a szezonnyitó dél-afrikai versenyt, majd még további három alkalommal felállhatott a dobogóra. Ezzel utolsó idényében a kiválónak mondható hatodik helyet szerezte meg majd visszavonult.

Ausztrálok egymás közt - Sir Jack Brabham, Mark Webber és Alan Jones

Visszavonulásával egyébként saját istállójából is kivonult, amely a korábbi társtulajdonos Tauranac vezetésével még két évig működött, aki végül 1972-ben adta el a csapatot Bernie Ecclestone-nak. Brabham innentől kezdve még rendszeresen feltűnt különböző régi versenyautókat vagy versenyzőket bemutató parádékon, egészen 2014-ig. 2009-től kezdve egyre elhatalmasodott rajta vesebetegsége, szervezete pedig végül 2014-ben, 88 éves korában adta fel a harcot, ezzel pedig az utolsó még élő ötvenes évekbeli világbajnok távozott az élők sorából.

"Jack, hiányzol!" (2014)

 

Emléke örök!

 

Érmén is

Jack és Betty Brabhamnek egyébként három fia született, Geoff, Gary és David mindhárman autóversenyzők lettek, igaz, közel sem olyan hangos sikerekkel, mint világbajnok apjuk. A család örökségét most Matthew, Geoff fia igyekszik továbbvinni, aki leginkább amerikai sorozatokban (például IndyCar) versenyez.

A legifjabb Brabham, Matt nagyapja (balra), apja (középen) és saját Indy 500-as versenyautójával