Legendás Ferrarik: Ascari legyőzhetetlen 500 F.2-ese

Enzo Ferrari az ötvenes években még arra használta versenyautóit, hogy a Gran Turismo-gépeket fejleszthesse, de tudta, hogy ehhez sem követhet el semmilyen stratégiai hibát a még mindig elég kicsinek számító gyíár élén. Ennek érdekében minden autóját elindította, a Commendatore jóvoltából láthattunk Forma-1-es versenyeken az F1-es mellett F2-es, Sport és Gran Turismo-kategóriájú autókat is.

1952-ben kiszállt a világbajnokság küzdelmeiből az Alfa Romeo, amely nagy könnyebbség lehetett a riválisoknak, lévén az olaszok dominálni tudtak az első két F1-es szezonban, '50-ben és '51-ben. Bajba került a BRM és a francia konstruktőrök is, így a szervezőknek gyors döntést kellett hozniuk: ahhoz, hogy a show folytatódhasson tovább, beengedték a versenyekre a 2 literes, hagyományos vagy az 500-as, kompresszoros motorokkal szerelt, mindkét esetben F2-es szabályrendszernek megfelelő autókat. Utóbbit sokkal ritkábban használták.

A Ferrarira akkor (még) nem volt jellemző az a viszonylagos vaskalaposság, ami mostanság, Aurelio Lampredi főtervező pedig gyorsan rájött, hogy nem feltétlenül kell ragaszkodnia a 12 hengeres motorokhoz, így hozott létre egy soros négy hengeres, 4x500 köbcentis motort az autónak, amely 40 kilogrammal volt könnyebb elődjénél, és 15 lóerővel tudott többet, az addigi 155 helyett 170-et.

Komoly újítások voltak a motort illetően, akkoriban nagy újdonságnak számított, hogy a motor minden egyes hengerét külön lehetett működtetni, amely precízebb motormunkát jelentett. A motor megalkotásában Franco Rocchi és Walter Salvarani segítettek még be Lampredinek, és olyan további újdonságokat találtak ki, mint például nem csak a hengerek, de az egyes motorfunkciók szétválasztása. Sok-sok apróság, amellyel nem csak a teljesítményt növelték, hanem ezzel egyidejűleg a súlyt is csökkenteni tudták. 

Alberto Ascari, Ferrari 500

LAT Images

A Ferrari 500 F2 végül megkerülhetetlen autó lett a Ferrari történetében: ez lett az a gép, amellyel az olaszok először ülhettek fel a Forma-1 trónjára, ráadásul olyan dominanciával, amelyet még hosszú ideig emlegettek: a szezon nyolc versenyéből hét alkalommal is a Ferrari valamelyik pilótája (hatszor a világbajnok Alberto Ascari, egyszer Piero Taruffi) végzett az élen. A nyolcadik, a versenynaptárban külön életet élő Indy 500 egy külön történet volt: bár Ascari elindult, bár az előző évben használt 375-össel, ám végül kiesett.

Az 1952-es Brit Nagydíjon a kettős győzelem is összejött a Ferrarinak: a képen a második Taruffi és a győztes Ascari látható

LAT Images

1953-ban csak eggyel volt rosszabb az arány, ekkor a Ferrari ugyanis "csak" kilencből szintén hét versenyt tudott megnyerni: Ascari megint elvitt ebből ötöt, rajta kívül ferraris még Mike Hawthorn és Nino Farina tudott nyerni (utóbbi már 47 éves is elmúlt ekkor!), a maradék két futam közül pedig az Indy 500 Bill Vukoviché, a szezonzáró olasz futam pedig Juan Manuel Fangióé lett.

Az 500 F.2 beceneve ugyanúgy Starlet volt, ahogy a hollywoodi dívákat hívták akkoriban, és ennek volt is alapja, ugyanis két év alatt a csapat szerzett az autóval tizennégy futamgyőzelmet, tizenhárom pole-pozíciót és 12 leggyorsabb kört, amellyel gyakorlatilag minden riválisát tönkretette.

És nem csak a gyáeri csapat jeleskedett: az 1952-es Német Nagydíjon, a hírhedt Nordschleifén az első hat helyezettből öt Ferrarit vezetett! A Ferrari ekkor mindenkinél jobb volt. Enzo Ferrari jó lapokat játszott ki, és volt annyi lobbiereje, hogy a szabályváltozásokból is jól jöjjön ki.