Vélemény: Sebastian, it’s Charles…

Charles Leclerc a Bahreini Nagydíjon nemes egyszerűséggel berúgta a Forma-1 ajtaját, jelezvén, itt vagyok, számítani kell rám is a futamgyőzelmeket, és akár a bajnoki címet tekintve is. Sokan már azt rebesgetik, megérkezett az új generáció kiválósága, tehát óriási a hype a fiatal monacói körül.

Az eddigi története pedig egy hollywoodi sztoriba is beillene. 4 évesen, saját megfontolásából az édesapjával ment a versenypályára, gokartversenyen pedig először 7 évesen indult. A pályafutását a barátja, a később tragikusan fiatalon, a 2014-es Japán Nagydíjon szerzett sérüléseinek következtében elhunyt Jules Bianchi segítette. Leclerc édesapja csak 2010-ig tudta finanszírozni fia pályafutását, Bianchi segítségével viszont felkarolta őt Nicholas Todt, aki a menedzsere lett.

Leclerc már a formulaautós karrierje kezdetén bizonyított, első F3-as évében rögtön a negyedik helyen végzett, 4 futamgyőzelmet és 3 pole-pozíciót szerezve. A GP3-ba lépve sem szeppent meg, rögtön megnyerte a sorozatot, majd egy évvel később a Formula 2-t is. Itt viszont nem lehetett felhőtlen az öröme: édesapja pár nappal az azerbajdzsáni F2-es futam előtt elhunyt, Leclerc pedig édesapja halálos ágyán azt mondta édesapjának, F1-es szerződése van 2018-ra, miközben még nem volt. Leclerc elképesztő lélekjelenlétéről tanúskodik, hogy Bakuban pole-pozícióból megnyerte a futamot, a sprintversenyen, fordított rajtráccsal indulva pedig második lett.

2018-ra ülést kapott a Saubernél, ahol Marcus Ericsson lett a csapattársa. Itt nem kezdett jól, az első három futamából egyik sem sikerült túl jól, mert még nem szokott hozzá az autóhoz. Ebben az időszakban mondta róla Ericsson, hogy ő az utóbbi 10 év legjobb újonca, ezen pedig sokan csak nevettek. Aztán az azerbajdzsáni káoszfutamon jelentőset villantott azzal, hogy a hatodik helyen ért célba, majd az év későbbi részében is olyan teljesítményeket hozott ki a Sauberből, amire talán sokan nem lettek volna képesek. Sokakban élénken él még az emlék, amikor az egyik esős időmérőn mindenki lehetetlennek látta azt, hogy javítson köridején, a monacóinak viszont sikerült…

Sokan azért nem kiáltották ki szupertehetségnek Leclerc-t, mert olyan csapattársa volt, aki nem tökéletes mérce a Forma-1-ben, illetve sokan, köztük én is, jobbnak látták volna, ha még 1 évet tölt egy középcsapatnál (pl.: Haasnál), hogy aztán onnan lépjen fel a Ferrarihoz, ha arra méltóan teljesít. Viszont a Ferrari hitt a fiatal pilótában, aki azzal, hogy 2019-re esélyt kapott a maranellóiaknál, minden idők második legfiatalabb Ferrari pilótájává vált.

Azért sem volt könnyű dolga Leclerc-nek, mert egyrészt egy négyszeres világbajnok csapattárs mellé került, aki ha nagyon megveri, a pályafutása is veszélybe kerülhet. Másrészt, Kimi Raikkönen helyére érkezett, aki a Forma-1 egyik, ha nem legnépszerűbb versenyzője, a gyengébb teljesítmény esetén pedig „a fejét követelhetik” a finn világbajnok szurkolói. Nem mellesleg az F1 legtradícionálisabb és leghíresebb csapatához igazolt, ahol számszerűsíteni is lehetetlen, mennyivel több szempár szegeződik rá a Sauberrel összehasonlítva.

Nem utolsósorban barátja, Jules Bianchi is a Ferrari versenyzője akart lenni, akinek esélye is volt arra, hogy előbb-utóbb ülést kapjon a vörösöknél. Az olasz istálló kötelékébe tartozott, többször vezethette is az autójukat, a Marussiában pedig meggyőzően teljesített, a fantasztikus teljesítménnyel begyűjtött monacói pontszerzése mentette meg a Marussiát a potenciális csődtől 2014-ben. Azonban az esős Japán Nagydíjon nagyon komoly sérüléseket szerzett, ennek következtében 2015-ben elhunyt. Talán valahol sorsszerű, hogy Leclerc teljesítheti be keresztapja álmát…

A melbourne-i hétvégén a Ferrari totálisan rossz irányba indult el a beállítások terén, így a barcelonai tesztek alapján gondolt előnyük majdnem egy másodperces hátrányba csapott át. Leclerc az ötödik pozícióból rajtolt Ausztráliában, az időmérőn 2,5 tizedmásodpercet kapott Vetteltől. A futamon utol tudta érni Vettelt, de a csapatutasítás miatt nem támadta a németet.

Így érkeztünk el a Bahreini Nagydíjra, ahol már a szabadedzéseken sejteni lehetett, hogy a Ferrari a hétvége favoritja. Az időmérő első két szakaszában is odatette magát a monacói, majd a Q3-ban sem remegett meg a keze: közel 3 tizedmásodperces előnnyel legyőzte a két Mercedest és Vettelt, ezzel pedig minden idők második legfiatalabb pole pozíciósa lett.

A versenyen nem sikerült jól a rajtja, a harmadik helyre esett vissza, de nem rázta meg a dolog – pár kör alatt Vettelt és Bottast is megelőzte, majd magabiztosan vezetett, kényelmes előnnyel. Aztán jött a dráma, amikor minden pártatlan szurkoló riadtan szegezte a szemét a képernyőre, ahogy Leclerc közölte a rádión a csapatával, hogy „valami történik”…

Ez a valami a Ferrari motorjának meghibásodása volt, ami miatt folyamatosan több mint 100 lóerőt veszített, semmi esélye sem volt arra, hogy megtartsa vezető pozícióját, végül a safety car mentette meg a dobogóját. De ahogy sokan elmondták, lenyilatkozták, leírták, Hamilton a versenyt nyerte meg, Leclerc pedig a szívünket. Na, meg a leggyorsabb kört és a „nap versenyzője” címet.

Most Leclerc-rel kapcsolatban mindenki a „rózsaszín köd” időszakát éli, hiszen kevesen és ritkán rúgják be ilyen erővel és ilyen célzottan a Forma-1 élmezőnyének ajtaját. De hátralépve egyet, reális szemüveget felvéve, jogos a hype, ami szombat óta körülveszi a fiatal monacóit? Szerencsére azt tudom írni, hogy igen! Hiszen bármilyen sorozatba lépett, pár futam elég volt neki ahhoz, hogy felvegye a ritmust, sőt kiemelkedőt tudott nyújtani. És ezen az sem fog változtatni, ha az év során valamikor lesz 1, 2, esetleg 3 gyengébb versenye, hiszen minden egyes pilótának vannak rosszul sikerült hétvégéi.

Eközben egy olyan csapattárs van mellette Sebastian Vettel személyében, aki finoman szólva sincs pályafutása csúcsán. Szerintem téved az, aki elvitatja a német pilóta világbajnoki címeit, hiszen bár a szerencse is bőven közrejátszott abban, hogy jókor ült jó autóban, de pár futamtól eltekintve remek teljesítményt tudott nyújtani világbajnoki éveiben. Az persze tagadhatatlan, hogy ekkor övé és Mark Webberé volt a legjobb kocsi.

Leclerc érkezése pedig nagyon rosszul jött Vettel szempontjából. A fiatal monacói eddig úgy tűnik, nem törik össze az egyre nagyobb nyomás alatt, sőt a bahreini rajt után bizonyította, nem elégszik meg a második hellyel, akkor sem, ha a csapattársa vezeti a versenyt. Egyre biztosabb az, hogy új sztár van születőben, ez pedig sokba kerülhet Vettelnek; nem jó ajánlólevél, ha kikapsz a csapattársadtól, aki mögött csak 1 év forma-1-es tapasztalat van, az meg pláne nem, ha annyit hibázol, mint Vettel a tavalyi Német Nagydíj óta.

Semleges szurkolóként egy dologban reménykedhetünk: hogy Vettelt elkezdi „doppingolni”, hogy a szó szoros értelmében MUSZÁJ bizonyítania, mert ha ez nem sikerül, és tovább tart a rossz formája, azzal nem csak a világbajnoki címre való esélyét veszítheti el, akár az ülését is. Sebastian, it’s Charles, aki nem a második hely reményében igazolt Maranellóba…