Portré

Forma-1-es közönségkedvencek, második rész: a nyolcvanas évek sztárjai

A Forma-1 legnépszerűbb figurái nem feltétlenül a legsikeresebbek is. Vannak olyanok, akiket a személyiségük, az őrültségük vagy valamilyen más, hóbortos szokásuk miatt imádunk, imádtunk. Most a nyolcvanas évek ászait vesszük sorra.

Gilles Villeneuve, Ferrari 312T4

Fotót készítette: LAT Images

A hatvanas-hetvenes években egészen szürreális karriereket is láthattunk a Forma-1-ben, néha sportemberhez képest teljesen ellentétes életmóddal a pályán kívül. De pont ezért imádták például James Huntot, aki két kanállal habzsolta az életet a versenyek leintése után, viszont amikor kellett, a pályán is odatette magát.

A nyolcvanas évekre ez egy kissé már átalakult, egyre profibb körülmények vártak a fiatal autóversenyzőkre, akik a Forma-1-es mezőny valamelyik autójára pályáztak, és maguk a versenyzők is egyre profibban készültek az F1-es karrierre, egyre komolyabban vették ennek a sportnak a sportszakmai oldalát is, nem csak a sztársággal járó előnyöket.

Manapság nagyon sok kritika éri a világbajnokságot, hogy szinte teljesen kivesztek belőle az egyéniségek. Nos, a nyolcvanas években ez még egyáltalán nem volt így, sőt! Nézzük, kiket imádtak, kikért rajongtak apáink és anyáink! Mai listánk tagja két olasz és egy kanadai.

Elio de Angelis, akit Senna a partvonalra tett

Elio de Angelis, Team Lotus
Elio de Angelist a Forma-1 utolsó úriembereként emlegetik

A gazdag római családba született Elio számára a versenyzés egy egészen természetes közeg volt. Egyrészt mert édesapja is a sebesség megszállottja volt (olasz szinten sikeres motorcsónak-versenyzői karriert futott be), másrészt meg mert megtehette, gazdag fiú révén. Harmadrészt pedig mintha az autóversenyzésre teremtetett volna.

1977-ben olasz Forma-3-as bajnok lett, 1978-ban pedig egy futam erejéig az F2-ben versenyzett a Minardi színeiben, amely akkoriban nagyon sok fiatal olasz tehetségnek adott lehetőséget az istállónál, ezen kívül megnyerte a nagy presztízsű monacói F3-as versenyt.

1979-ben a Shadow színeiben mutatkozhatott be a Forma-1-ben, és abban az évben ő szerezte a csapat mindhárom pontját. 1980-ra a nagy nevű, de egy kevésbé sikeres időszakot megélő Lotushoz került, a még nagyobb nevű, konkrétan világbajnok amerikai Mario Andretti mellé. Ebben az évben már dobogóra is állhatott, rögtön a szezon második futamán, Brazíliában. Aminek ráadásul külön örülhetett, hogy legyőzte Andrettit, igaz, az amerikai sok problémával is küzdött a szezon során.

1980 végén a fiatal Nigel Mansellt kapta meg csapattársnak, akivel nem bánt kesztyűs kézzel, ugyanis négy együtt töltött teljes évükből háromszor legyőzött, az egyetlen kivétel 1983 volt. Aztán 1985-ben megjött a Lotushoz egy ördögien jó brazil. Ayrton Sennának hívták. Elsőre megverte de Angelist, és innen később csak még feljebb vezetett az útja.

De Angelis összesen két futamot nyert 1982-ben és 1985-ben, legjobb eredménye pedig egy vb-harmadik hely volt, érdekes módon pont abban az évben, 1984-ben, amikor egyetlen alkalommal sem tudott győzni. 1986 elején, amikor már a Brabhamnél versenyzett, a csapat autójának tesztelése során életét vesztette. Nyolc év jutott neki a Forma-1-ben.

Két dolgot viszont senki nem vehetett el tőle: finom modorát, klasszikus műveltségét (kiváló zongorista volt!) és a valaha volt talán legmenőbb sisakdizájnt.

Elio de Angelis, Team Lotus
Hát nem gyönyörű?

Andrea de Cesaris, a végletek embere

Andrea de Cesaris, McLaren MP4/1-Ford Cosworth
Andrea de Crasheris (1981, McLaren)

Mai cikkünk másik olasza villámgyors volt. Ezt senki nem vitatja. Emellett viszont rettenetesen sokat is hibázott.

Pedig ígéretesen indult F1-es karrierje azután, hogy második lett a brit F3-as bajnokságban: első három szezonjában ő lett az addigi legfiatalabb pole-pozíciós, valamint dobogóra állhatott Monacóban. Emellett viszont ott volt vele kapcsolatban egy folyamatosan az agyak hátsó részében motoszkáló gondolat: vajon mikor várhatunk tőle egy hibát?

És a hibák jöttek. Rendszeresen. Már fel sem tűnt senkinek, ha egy szezon végén Andrea de Cesaris neve mellett a versenyek kétharmadánál DNF állt. 1986-ban péládul egyetlenegyszer (!) tudott célba érni, egy másik alkalommal nem tudta magát kvalifikálni a versenyre, az összes többi alkalommal kiesett.

Egy nem túl hízelgő becenevet kapott a szurkolóktól: Andrea De Crasheris. Legsikeresebb időszakát az Alfa Romeónál töltötte, öt dobogós helyezéséből hármat az olaszoknál szerzett, valamint 1982-ben ugyancsak az Alfánál szerezte egyetlen pole-pozícióját az 1982-es Nyugat-Amerikai Nagydíjon. Három rekord is az ő nevéhez fűződik, egyikre sem lehet büszke: ő futotta a legtöbb versenyt úgy, hogy egyszer sem tudott nyerni (208), övé a legtöbb egymás utáni kiesés (12, 1987), valamint az egy szezonra vetített legtöbb be nem fejezett verseny is a tizenhat versenyes szezonok során (14).

Óriási számlát csinált a baleseteivel mindenkori csapatainak, viszont imádták. Főleg azok a csapatfőnökök, akik nem őt alkalmazták...

Gilles Villeneuve, aki már életében legenda lett

Didier Pironi and Gilles Villeneuve in the pit garage together
Didier Pironival (balra) Villeneuve (jobbra) legendás csatákat vívott. A kép 1981-ben készült

 ...annak ellenére, hogy soha nem lett világbajnok. Azokkal emlegetik egy lapon, akiket megkoronáztak év végén az F1 legjobbjaivá, sőt, nagyon sokuk előtt kerül szóba Gilles Villeneuve. Niki Lauda, a szintén nem éppen puhaságáról ismert háromszoros világbajnok mondta azt a csendes kanadairól, hogy "ő a legőrültebb fenegyerek, akivel valaha találkozott".

Igazi harcos volt, aki néha három keréken küzdötte vissza magát a bokszba (1979, Hollandia), hol a Forma-1 történetének legemblematikusabb csatáját vívta René Arnoux-val (Dijon, ugyancsak 1979), hol pedig teljesen leamortizált első szárnnyal haladt a csuromvizes kanadai pályán (1981).

Korszak szerint egyébként nem feltétlenül egyszerű őt besorolni, mert legjobb eredményét 1979-ben érte el (három győzelem, viszonylagos kiegyensúlyozottság, vb-második hely), de a legtöbben mégis inkább a nyolcvanas évekhez kötik az 1997-es világbajnok, Jacques Villeneuve apját. A már említett 1979-es szezonon kívül egyébként még 1978-ban és 1981-ben tudott futamot nyerni (egyet, illetve kettőt), azonban mivel rengetegszer kényszerült feladni a versenyeket, 1979-en kívül soha nem volt igazi esélye a vb-címre.

Mindössze négy teljes szezonon keresztül csodálhatták a szurkolók zsenialitását, ugyanis 1982-ben, az ötödik, belga futam időmérő edzésén egy brutális balesetben életét vesztette, így soha nem tudta befutni azt a pályaívet, ami benne volt. 

 

Több, mint harminc év távlatából is tátva marad a szánk ezt a párharcot látva!

 

Az a bizonyos 1979-es Holland Nagydíj

 

Amikor a félig letört első szárny, a csuromvizes hazai pálya és a szárny pozíciója miatt nehezített látási viszonyok a legkevésbé sem érdekelték Villeneuve-öt.

Legyél a Motorsport-közösség része

Csatlakozz a beszélgetéshez
Előző cikk Michele Alboreto: egy olasz úriember Senna, Prost és a többi zseni árnyékában
Következő cikk "Előbb legyen Alonso a világbajnok, aztán 2018-ban már én jövök!"

Legjobb hozzászólások

Még nincsenek hozzászólások. Miért nem írja meg az elsőt?

Regisztrálj ingyen

  • Szerezz gyors hozzáférést a kedvenc cikkeidhez

  • Értesítések kezelése a legfrissebb hírekről és a kedvenc versenyzőkről

  • Hallasd a hangod a cikk kommentálásával.

Motorsport prime

Fedezd fel a prémium tartalmat
Feliratkozás

Kiadás

Magyarország