A Forma-1 egyik legnagyobb legendája: 71 éves lett Fittipaldi
Egy nagyon nagy név a motorsportban, aki több mint meghatározóvá vált a brazil motorsport számára. Emerson Fittipaldi, aki kikövezte az utat a társak előtt.
Fotót készítette: Rainer W. Schlegelmilch
Hetvenegyedik születésnapját ünnepli ma a Forma-1 első brazil világbajnoka, Emerson Fittipaldi. Ő volt Brazília első igazán sikeres pilótája a sorozatban, és az első olyan, aki világbajnoki címet ünnepelhetett. Ő volt az, aki az F1-et megismertette Brazíliával, kikövezve az utat a későbbi korok nagyágyúinak az országból, mint például Nelson Piquet, Ayrton Senna, Rubens Barrichello vagy a most visszavonuló Felipe Massa.
Ismerjük meg tehát "Emmót", akinek a vérében volt a versenyzés, és még ötvenévesen sem bírt leállni, sőt, még mindig nem nevezhetjük őt teljesen visszavonult versenyzőnek!
A Forma-1 első braziljait Chico Landinak (1951) Gino Biancónak (1952), Hermano da Silva Ramosnak (1955-56) és Fritz d'Oreynek (1959) hívták, őket követte bő egy évtizeddel később Emerson Fittipaldi.
Versenyzés, de nem Forma-1
A nem túl portugálos nevű Emerson Fittipaldi egy olasz (az apja, idősebb Wilson Fittipaldi) és egy lengyel (az anyja, Józefa Wojciechowska) bevándorló gyermekeként született 1946-ban, vagyis alig valamivel a második világháború után. Már apjának is szüksége volt a benzingőz okozta izgalomra, azonban nem elsősorban versenyzőként, hanem versenyzőként - az idősebb Fittipaldi hozta létre Brazíliában a Mil Milhas hosszútávú versenyt, a legendás olasz Mille Miglia mintájára.
A fiatal Emerson, akit "ratonak", vagyis egérnek becéztek, bátyjával, Wilsonnal együtt ("Tigrão") eleinte motorcsónak-versenyeken indult. Amikor azonban Wilson körülbelül 110 kilométeres sebességnél fejreállt csónakjával, bár élve szállt ki belőle, sok mindent át kellett értékelniük. Mivel azonban nem bírtak meglenni versenyzés nélkül, kijöttek a szárazföldre, és autóra váltottak mindketten.
A kisebb, de tehetségesebb fiú utat tör
Az gyorsan kiderült, hogy bár Emerson a fiatalabb, ezzel együtt viszont a sokkal tehetségesebb is bátyjához, Wilsonhoz képest. Ennek megfelelően a Formula-2-es tapasztalatszerzés után (harmadik hely a szezon végén) az 1970-es szezon második felére már a korszak legendás csapatánál, a Lotusnál találta magát, mint harmadik számú versenyző.
A Lotus sorsa aztán tragikus fordulatot vett, ugyanis Monzában az Olasz Nagydíjon borzalmas balesetben életét vesztette a csapat ásza, az osztrák Jochen Rindt. Ezen a versenyen Fittipaldi nem indult, azonban az istálló Rindt halálával új helyzet elé került: hirtelen elvesztették legjobbjukat. Innentől fogva aztán a brazil lett az első számú versenyző (csapattársai Reine Wisell és Pete Lovely lettek), és állta is a rá nehezedő nyomást: rögtön az első, Rindt halála után rendezett versenyt, az Amerikai Nagydíjat megnyerte.
Egy évvel később, bár futamot ezúttal nem nyert, sokkal kiegyensúlyozottabb teljesítményt nyújtott, ennek eredménye pedig az év végén plusz négy pont és néggyel jobb helyezés lett.
Négy év a Forma-1 csúcsán
1972-ben Fittipaldi karrierjének egyik csúcspontja kezdődött el: ebben az évben, pályafutása során először megszerezte a Forma-1-es világbajnoki címet. Ebben az idényben a tizenegy futamos szezon öt helyszínén (Spanyolország, Belgium, Nagy-Britannia, Ausztria és Olaszország) is diadalmaskodni tudott, és nagy fölénnyel, tizenhat ponttal győzte le Jackie Stewartot. Úgy nézett ki, hogy 1973 is az ő éve lehet, azonban hiába állt az első hat verseny mindegyikén dobogón (ebből háromszor győztesként), végül meg kellett hajolnia az előző évben legyőzött Stewart előtt. 1974-ben aztán sikerült kiköszörülnie a csorbát, és (immár a McLarennél) megszerezte második világbajnoki címét - érdekesség, hogy ugyanannyi pontja lett, mint egy évvel korábban, ez azonban '74-ben vb-elsőséget jelentett számára. 1975-ben aztán folytatta az 1-2-1-2 sormintát, és ismét másodikként zárt a világbajnokságon, Niki Lauda mögött.
A félresikerült családi istálló
1976-ban mindenki meglepetésére bátyja, az időközben versenyzőből csapatfőnökké avanzsált (azért egy ideig még a futamokon is indult, focis példával élve afféle játékos-edzőként) Wilson csapatához, a Fittipaldi Automotive-hoz igazolt. Ez az előző évekhez képest egy rendkívül dicstelen időszak volt, ugyanis futamot már nem tudott nyerni, és dobogóra is mindössze kétszer állhatott, legjobb összetett eredménye pedig egy vb-tizedik hely volt az 1978-as szezon végén. 1980-ban feladta a folyamatos harcot a gyenge autóval, és távozott a Forma-1-ből.
Újjászületés Amerikában
Az 1980-as szezon végétől négy év gyakorlatilag teljes inaktivitás következett "Emmo" karrierjében, és legközelebb 1984-ben tért vissza, ezúttal azonban már az egyre inkább erőre kapó amerikai CART-sorozatban. A formaautókat tehát nem cserélte le, azonban egy teljesen más közegbe került, amelyhez akklimatizálódnia kellett - az 1984-es szezon erre el is ment a Patrick Racing beugró versenyzőjeként.
A Patrick Racingnél aztán innentől fogva még öt évet töltött, fokozatosan egyre jobban teljesítva. Már második CART-szezonjában, 1985-ben győzni tudott, és 1988-ig minden évben nyert legalább egy futamot, és minden szezon végén a top 10-ben zárt a szezonok végén. 1989-ben aztán, a Patrick Racingnél töltött karrierje megkoronázásaként megszerezte a bajnoki címet - öt futamgyőzelemmel a neve mellett, köztük a szezon legfontosabb futamán, az Indy 500-on (két kör előnnyel, 158 kört az élen töltve!).
1990-ben aztán leszerződtette Amerika legsikeresebb csapata, a legendás Team Penske, ahol továbbra is jó teljesítményre volt képes, egyre inkább az ötven felé közeledve is. Továbbra is minden évben képes volt legalább egy futamgyőzelemre, 1993-ban (negyvenhét évesen!) pedig másodszor is megnyerte az Indy 500-at. 1993-ban és 1994-ben egyébként majdnem megint megszerezte a bajnoki címet is, azonban mindkétszer második lett, így penskés korszaka legnagyobb sikere az 1993-as Indy 500-győzelem maradt. 1994-ben annak ellenére autóba ült, hogy közeli barátja, Ayrton Senna életét vesztette a Forma-1 Imolában rendezett futamán, ráadásul ezt pont az azévi Indy 500 előtt tudta meg. Emiatt egy gyakorlást ki is hagyott, hogy meggyászolhassa Senna halálát, azonban a versenyen ez a kihagyás már nem látszott - kis híján harmadszor is diadalmaskodni tudott, azonban 15 körrel a leintés előtt összetörte az autóját, pedig közel egy körrel vezetett Al Unser Jr-ral szemben.
1995-ben aztán látványosan visszaesett a teljesítménye, ekkor már csak egy futamgyőzelmet tudott összeszedni, és a bajnokságban is csak tizenegyedik lett. 1996-ban aztán egy, a Michigan International Speedwayen összeszedett súlyos sérülés véget vetett érdemi autóversenyzői karrierjének.
Az idős legenda
Fittipaldi CART-visszavonulása után még négyszer ült autóba: 2005-ben a fájdalmasan rövid életű Grand Prix Masters sorozat kyalami versenyén második lett Nigel Mansell mögött, majd részt vett a 2006-os futamokon is, 2014-ben pedig elindult a WEC brazíliai hatórás versenyén.
Legyél a Motorsport-közösség része
Csatlakozz a beszélgetéshezOszd meg vagy mentsd el ezt a cikket
Iratkozzon fel és lépjen be a Motorsport.com oldalra a hirdetésblokkolóval.
A Forma-1-től a MotoGP-ig egyenesen a paddockból jelentkezünk, mert mi is szeretjük a sportot, akárcsak te. Annak érdekében, hogy továbbra is szakértő újságírásunkkal szolgálhassunk, weboldalunk reklámokat használ. Ennek ellenére szeretnénk megadni Önnek a lehetőséget, hogy élvezhesse a reklámmentes weboldalt, és továbbra is használhassa a reklámblokkolóját.
Legjobb hozzászólások